Budapest, 1966. (4. évfolyam)

2. szám május - Hidas Antal: Paprikajancsi

Hidas Antal: Az a régi, jó Paprika Jancsi Részlet a szerző könyvnapra megjelenő „Ficzek úr" című regényéből . . . Befejeződött az iskolaév. Szünidőben a gyerekek Márton vezetésével ebéd után mindennap a „Népsibe" indultak — a külvárosban nevezték el így a Népligetet. — Ügyelj a gyerekekre, Márton, nehogy valami bajuk legyen — mondja az anyja. És az apróságok karavánja elindult a Népliget felé. Csak egy bádogbögrét vittek magukkal, hogy legyen miből inniuk, ha megszomjaznak. Két úton is lehetett menni. Az első rövidebb volt, de napos — végig az Orczy úton, majd a kukoricaföldeken át; a Simor utcai munkás-bérkaszárnyákat még csak akkor kezdték építeni. A másik út árnyékos volt, de hosszabb, a Tisztviselő-telepen, a Szabóky vagy a Család utcán vezetett, ahol többnyire egyemeletes házak álltak. Ezekben a házakban szokatlan csend uralkodott. Az utcán két sorban akácok szunyókáltak, a kapuk be voltak zárva, nem úgy, mint azokban az utcákban, ahol a bérházak sorakoztak; úgy hatott, mintha az egész telep álomba merült volna. Némelyik házon furcsa feliratok voltak; a gyerekek kibetűzték őket, de nem értették, melyik mit jelent. „Sweet Home"*. Ismeretlen szavak. Ismeretlen házak. Ismeretlen világ . . . Ennivalót nem kaptak az útra, pénzük nem volt, csak a kis bádogbögre csörömpölt egyiküknél. Vékony rövidnadrág, vörös trikó — ez volt az öltözetük. Mindnyájan mezítláb — nem azért, mintha nem lett volna cipőjük, hanem, mert a cipőt kímélni kell. Amikor megérkeztek a ligetbe, a Paprika Jancsinál már elkezdődött az előadás. Bandit meg Lajcsit felállították a kerítés alsó keresztlécére. A nagyobbak — Pista és Márton — az ő hátuk mögül nézték az előadást. A bádogbögrét ráhúzták a kerítés hegyes karójára. A kerítésen belül azok a gyerekek voltak, akiknek a szülők megváltották a jegyet. Mivel ilyen kevés akadt, kényelmesen ültek. Az igazi „nagyközönség" a kerítést lepte el. Soha még színházban senki nem nevetett olyan tiszta szívből, mint ők. Annyira együttéreztek a hőssel, Vitéz Lászlóval, hogy valahányszor László veszélyben forgott, eszeveszetten kiabálták: — László! Vigyázz! László! Lucifer ott van a hátad mögött! . . . A kerítésen csimpaszkodókhoz időnként, tányérral odament a bábszínház tulajdonosának felesége, és azok a szülők, akik gyerekeikkel a kerítésen kívül álltak, krajcárt dobtak a tányérba. Az olyan ingyennézők, mint a Ficzek gyerekek, a tányérozáskor elsompolyogtak. A fekete szemű Lajcsi sóhajtva húzta ki a kerítés karói közé dugott lábát, leszállt a ,,jó helyről", és leste, mikor megy el a néni a fatányérral, amelyben pénzdarabok csörögtek, aláfestve a kérést: „Szabad kérem . . . tessék, kérem ..." Amikor a néni körüljárta a kerítést, nem maradt szabad hely, mert a szülők, akik a krajcárokat dobták a tányérba, a saját gyerekeiket tolták előre a kerítéshez. A Ficzek gyerekek egy darabig még álltak, hallgatták az előadást. Látni is szerették volna a Paprika Jancsit, noha már kívülről tudtak minden „darabot". Most éppen az orosz —japán háború folyt. Első kép: Vitéz László és Vitéz Frici a sorozó bizottság előtt. „Hogy hívják?" — „Vitéz"László". -„Foglalkozása?" — „Gépész és fűtő." „Hol?" — „Télen egy gesztenyesütőnél." A gyerekek gurultak a nevetéstől. * Édes Otthon (angol) — Jaj, de vicces! — mondta Lajcsi, aki semmit se látott ugyan, de tátott szájjal figyelt. Második kép. Mozgósítás. László gazdája, egy orosz tiszt, vonatba száll. László késve érkezik. A vonat elindul. Ekkor László kiabálni kezd: „Vonat, állj meg! Itt maradt a kuffer!" — és a vonat után hajítja a kis katonakuffert. Harmadik kép: „Port-Artúr ostroma." A színen emberi kéz látható — csuklóig. Egy erődöt ábrázoló dobozt állít fel, amelyben nagy betűs felírás: „Port-Artur lángokban." Vitéz László odaszalad, és egy hatalmas furkósbotot — nem is a kezében, hanem a könyöke hajlatában — tartva, csépelni kezdi a japánokat. Ekkorra Lajcsi már újra előrefurakodott, és úgy kacagott, hogy a könnyei kicsordultak. — Jól megbunyózta őket! — mondta boldogan. Vitéz László ezután mozit nyitott. Az első néző, aki megjelent a mozijában — halálos ellensége: Lucifer. A mozi neve: Vulkán. Egy feketére lakkozott deszkán két, vörös papírral bevont, emberfej nagyságú lyuk. „Mi ez, László?" — kérdezte I.ucifer. „Mozi." — „Mennyi a belépődíj ?" — „öt krajcár." A fekete pofájú, hegyes szarvú ördög lefizette az öt krajcárt: fatenyerével ötször a László fatenyerébe csapott. László az orrához emelte tenyerét, a pénzt számolta: „Egy, kettő, három, öt." A gyerekek gurultak a kacagástól. — Nem tudsz számolni, László! — kiáltotta Pista a többiekkel együtt. — Egy, kettő, három, négy, öt . . . László a gyerekek segítségével végre megszámolta a krajcárokat, és fatenyerével a levegőben fityegő lábára csapott, ami azt jelentette: zsebre rakta a pénzt. Lucifer lehajolt, fejével átszakította a vörös papírt, úgyhogy a feje körül cafatok lógtak, várta az előadás megkezdését. De László hirtelen eltűnt, és egy óriási kalapáccsal tért vissza. Két Darázs Endre: Buda, fő utca Osztrák templom. Odébb már egy másik. A harmadik. Parasztos barokk. Vándorlegény-külsejű szentekhez Betérnek még mai magyarok. Alattuk lángmarta düledékek: Középkori latin iskola. Könyvek rézsarkával keverülve Sok szétomlott török koponya. Ha anyánk hasát itt felhasítnánk, A földünkét: rom és újra rom. Rajtuk, mint sor jóllakott plébános: Templom mellett templom ül, torony. Mennyi telek: játszóterek, dudvák. Ima helyett tettekért kiált — Emeljük már itt is értelmünknek Üvegfényű katedrálisát! Egri László rajza karja közt úgy tartotta a kalapácsot, mint egy csecsemőt, ütésre lendítette és iszonyú nagyot csapott a lyukon bekukucskáló ördög fejére. Lucifer hátra esett, fejét beverte a bábszínház falába. Ordított: „Mi ez, László?! Mindjárt leszúrlak!" Füttyentett egyet, leszegte a fejét, mint a bakkecske, ha döfni készül, és nekirontott a mozi tulajdonosának. De László ügyesen félreugrott, úgyhogy Lucifer megint a deszkába verte a fejét , és ismét azt ordította: „Leszúrlak!" Aztán azt kérdezte: „Mi az, talán nem fizettem?" — „Fizettél — felelte László —, de még nem kaptál jegyet, jegy nélkül nem lehet bemenni a moziba." — „Akkor adj jegyet" — mondta az ördög. László letépett egy kis darabot a vörös papírból, és odaadta neki. Lucifer a papírt két keze közt tartva, ismét átdugta a fejét a lyukon, hogy végre lássa az előadást. De László megint akkorát ütött az ördög fejére, hogy az újra nekivágódott a deszkafalnak. Megismétlődött az előbbi jelenet: az ördög döfni készült, László félreugrott, az ördög üvöltött: „De hiszen már váltottam jegyet:" — „Igen, de én még nem kezeltem" — válaszolta László, és letépte a papírszelet egyik sarkát. Az ördög most már nyugodtan átdughatta fejét a lyukon, és László bejelentette: „Niagara-vízesés. Természetes kép . . ." A nézőtér és a kerítés közönsége már előre nevetett. László egy vödör vizet hozott, ráöntötte az ördög fejére. Lucifer fújt, prüszkölt, rávetette magát Lászlóra, verekedtek, amikor kifáradtak, folytatódott a moziműsor. Lucifer ismét átdugta fejét a lyukon. „A Vezúv kitörése!" — kiáltotta László, és lobogó fáklyával pörkölte az ördög fejét. Ebből olyan verekedés kerekedett, hogy László a végén felemelte a „mozi" deszka épületét, és avval agyon verte az ördögöt. A mozi eltűnt, helyette egy gémeskút állt a színen. László abba gyömöszölte bele az agyonvert Lucifert, aztán fedéllel letakarta. Nehéz volt bedugni az ördögöt, hol a feje lógott ki a fedél alól, hol a keze, hol a lába, végül is László mégiscsak belegyömöszölte. Diadalmasan ráült a kútra, de a fedelet alulról olyan lökés érte, hogy László leesett róla; megint ráült, megint lepottyant; végül úgy lerepült, hogy beleverte a fejét a rámpába. A kútból egy fehér inges hosszú csontváz emelkedett ki: a Halál. Megindult a viadal Vitéz László és a Halál között. Ebben a harcban Lászlót segíteni megérkezett Paradicsom Frici is. A gyerekeket megint kiszorították az ingyen helyről — éppen akkor, amikor László bejelentette a Niagara-vízesést. Lajcsi a kerítést ellepő gyereklábak között próbált rést találni, lefeküdt a földre, onnan kukucskált, de hiába: a „fenntartott hely" odalett. Hallani még lehetett valamit, de látni már semmit. A gyerekek elácsorogtak egy ideig, aztán továbbindultak.