Budapest, 1966. (4. évfolyam)

9. szám december - Vihar Béla: Az én utcám

Egy kis utcai terefere A mama bevásárol törekedtek. Idővel a „foghíjak" helyére új házak épültek, jóllehet még most is akad pótolni való. Tavaly óta a teniszpálya területén emelkedik a nyolc emeletes modern stílusú palota, az ún. Garzon-ház, fényes éttermével, kecses eszpresszójával. Vele a Damjanich utca esztétikai rangja nagy mértékben növekedett. Amíg ez az urbanizálódást, a korszerűséget képviseli, arrébb ennek ellenpárjaként a Piroska vendéglő a népszínmű ízlést őrzi, és szőtteseivel, zamatos bográcsgulyásával, cigánymuzsikájával a falusi nosztalgiák kielégítésére szolgál. Nem feledkezhetünk meg a Capri eszpresszóról sem, amely hosszú ideig egyedül nyújtott errefelé pótotthont a társbérlet, a magány menekültjeinek, a délutánonként egy-egy szimpla fekete körül trécselő dámáknak és alélt szerelmespároknak. Az utca fődísze az említett Csemege áruház, ez a festőien színes és csillogó, közkedvelt üzlet, amely udvarias légkörével, árubőségével igazán nagyvárosi intézmény. A felszabadulás óta utcánkat fokozottan bekapcsolta a főváros közúti vérkeringésébe a trolibuszjárat. Egyre növekszik a járda mentén éjszakánként garazsírozó autók száma. A megújulás mellett ott van szerényen a régi is. Éppen az állami áruház tőszomszédságában lapul meg egy dohos boltocska, a maszek múlt csöppnyi múzeuma, ahol, mint mesebeli varázsló, hajnalig is eldolgozgat, matat a 80 esztendős Kudják Lénárd, Ferenc József egykori huszárja, a titokzatos agglegény, a még mindig fürge bőrdíszműves, a hajdani iparos-patríciusok utolsó lovagja. Nem lepődnék meg, ha egy hajnalon, mint valaminő Damjanich utcai legenda hőse, a felhőkbe röppenne, s bőröndjeit megtöltené hamvadó csillagok aranyával. . . Mit villantsak még fel az én utcámból? Reggelenként a zene eufóriájával libeg az ezüsthajú zongoraművész; vesebajos pincsijét egyazon időben sétáltatja a leheletkarcsú szépasszony; tömött szatyorral csoszog a nyugdíjas, de változatlanul tevékeny, hangyaszorgalmú ügynök; lóhalálában siet tanítványaihoz a nyelvtanár; műszertáskájával gondos anyaként igyekszik betegeihez a körzetiorvosnő; az iskolába kacagó lánykák igyekeznek; a taxisofőrök az esedékes sportmérkőzés várható eredményeit latolják. A tegnap még óvodás gyerek hirtelen elibéd toppan mint egyetemi hallgató, vagy babakocsit tol, igen, múlnak az évek, sóhajtja az öregedő költő; hallottad, Kanadából hazajött a szomszédék fia . . . — közli most felesége, miközben az ország egyetlen parókakészítő üzemébe diszkréten besurran egy férfi. Látom ifjúkorom barátját, a közügyek gondjaival küszködő jogtanácsost, a forradalom egykori harcosát duzzadt aktatáskával a hóna alatt, a mélán ballagó anyagbeszerzőt, a lobogó fürtű és bohém egyetemi adjunktust, a keménykalapos zöldségkereskedőt, a Damjanich utcában székelő fordító iroda spanyol és arab tolmácsát, az elcikázó kerékpárosokat és a nyurga postást. A negyven éve változatlanul falusi Jucika este az utcai padról a Göncölszekeret és k járókelőket figyeli, a gömb kövér raktárfelügyelő májbaja fejleményeiről számol be, s mint a tenger hullámai újabb és újabb arcok tűnnek fel ebben az utcában is, miként szerté az egész világon. Lassan aludni tér az utca, éjfél körül a pályaudvarról idehallik egy nemzetközi gyorsvonat robogásának zaja és szilaj füttyjele; hajnal felé pedig egy lovas társzekér trappog seregnyi piros paradicsommal és pasztelszínű paprikával. Aztán minden kezdődik elölről, a távoli gyárak szirénakiáltásával. Én meg — versem szerint — piciny piros szamáron végiglovagolnám a Damjanich utcát, és mosolyogva köszönteném a fákat, a járókelőket, a kicsinyeket, nagyokat, de minthogy ezt nem tehetem, ezért a hatódik emelet magasságából ámulva szemlélem, mint ajándékot, a házakat, és boldogságot kívánok valamennyi lakójának arra az időre is, amikor már csak unokáim szemén keresztül láthatom jövendőjét. 43 két képben elbeszélve