Budapest, 1966. (4. évfolyam)

8. szám november - Tabi László, László Anna tárcái

Tabi László Ketten beszélnek — Ét mit tud a fiatalember ? — Német, angol, francia, olasz, spanyol és arab nyelvtudás felsőfokon. Közgazdasági egyetemet végzett, hites könyvvizsgáló. És persze gyorsírás, gépírás. — Nem rossz. — Nőtlen, harmincéves. Tessék nézni, a kézírása is egész jó. Alighanem ő a mi emberünk, osztályvezető elvtárs. — Könnyen lehet. — Csömöszkei elvtárs is támogatja az ajánlkozását. — A Központból? — Igen. Éppen tegnap telefonált az érdekében. — Hallatlan. Felháborító. Egy ilyen kiváló munkaerőnek minek protekció? Elment a kedvem tőle. Ha egy ilyen képzett ember nem átall protekciót igénybe venni, akkor ott baj van a jellemmel. De legalábbis a világszemlélettel. Dobja félre a levelét. Ki a következő? — Doktor Stimacz Olivér. — Mit tud? — Talán még többet, mint az előbbi. Mert ez még Zeneakadémiát is végzett és mint írja, boldog lenne, ha a vállalati zenekart vezényelhetné. Természetesen, társadalmi munkában. — Mellékelte Korsós elvtárs levelét is, a Tröszttől. Nagyon melegen ajánlja a figyelmünkbe. — Szóval ezt is protegálják ? — Igenis, osztályvezető elvtárs. Nagyon melegen. — Szavamra mondom, nem értem. Nem értem! Nem értem! Hát teljesen kivesztek a puritán emberek ? Hány éve harcolunk a protekcionizmus ellen ? Legalább húszéve. A főváros romjait még el se takarítottuk és már harcolni kezdtünk. S az eredmény ? Semmi. Ott tartunk, ahol tartottunk. Ki a felelős ezért? Tud erre felelni? — Nem tudok. — Én igen. Nem azok a felelősök, akik valakit protegálnak, hanem azok, akik az eféle telefonokat és leveleket figyelembe veszik. — Ez mélyen igaz, osztályvezető elvtárs. — Mért keres protekciót egy ilyen sokoldalúan képzett dolgozó, mint például ez a doktor Stimacz ? Mert az a rögeszméje, hogy protekció nélkül nem boldogul. És kik nevelték bele ezt a rögeszmét? Azok talán, akik az ajánlóleveleket írják? — Nem. Hanem azok, akik figyelembe veszik. — Úgy van. Ha tőlem függene, minden ajánlólevelet nyilvánosan égetnék el a város valamelyik forgalmas pontján, fényes délben. Akkor majd kipusztulna a protekció. Dobja félre Stimacz ajánlkozását. Ki a következő? — Meg se mondom. — Protegálták? — Igen. Mégpedig Bur esik elvtárs személyesen. — Hm.' — Én is úgy gondolom. — Burcsik elvtárs fontos ember. Sok minden függ a jóindulatától és szívesen állok a szolgálatára mindenkor. De nem ilyen vonatkozásban! Ő sem élhet vissza a funkciójával, hivatali tekintélyével. Dobja félre! -És mit mondjak, ha érdeklődik? — Mondja meg, hogy én harcolok a protekcionizmus ellen, ez nálam elvi és etikai álláspont, és még az ő nagyon tisztelt személyével sem tehettem kivételt. Ki a következő? — Ezt nem mutatom meg, mert a minisztériumból protegálják. Ezt itt doktor Kapor ajánlja különös figyelmünkbe. Ezt a kerületi pártbizottság büféjének vezetője. — Tovább. — Ezt Kispuskási professzor úr, ezt meg Bárány elvtárs az elnökségről. Ez az egy ajánlat maradt még. Az illető kezdő és semmihez sem ért. Viszont nem protegálja senki. — Végre! Felvesszük! Mi a neve? — Frész Tivadar. — Frész Tivadar? Nagyszerű. Büszke vagyok rá, hogy az unokaöcsém az egyetlen puritán ember az országban. László Anna JELEK Tízévesforma kisfiú a buszon. Vaskos, pirosbőrű. Felszállásnál még férfiasan küzd a könnyeivel, de nem győzi sokáig. Zokogása maga a fekete gyász, a kiúttalan kétségbeesés. Innenonnan kérdezgetik az okát. Nekifog kétszer, szavai lemerülnek a sírásba. Harmadszorra partra evickélnek. Elveszített tizenöt forint ötvenet. Nem tudja hol, nem tudja hogyan, csak nincs meg. Az utazóközönség képzelete brutális szülőket vetít a kisfiú mögé. Az autóbusznyi embermassza eggyé válik a részvétben. Mentőöv: gyűjtsünk! Egy forintot adjon mindenki. Van aki két vagy három forintot tesz a kisfiú tenyerébe. Könnyei másodpercek alatt felszáradnak. Arcán kisütött a boldogság. Az utasok is napoznak a maguk jóságában. A kisfiú körülményesen számolja a pénzt. Derűsen és tisztán, míg tizenhat forintig nem ér. Akkor látja, hogy jóval több gyűlt össze. A maradékot villámgyorsan zsebrevágja. Eldugja előlünk. Tekintete kerüli a miénket. Száján halvány, ravaszdi mosoly. Az ügyes és sikeres kereskedőé. A legjobb utak is kacskaringósak. Fát és szenet hord az állása mellett. Gyengeszervezetü, megkínlódik a külön-keresetért. Meséli, hogy a kislánya meg akarjanézni Az ember tragédiájá-t. így hát megy az egész család. Mind a négyüknek vett jegyet, darabját huszonnyolc forintért. Kifejezem örömömet. Kinyitja szénporos, sokgombos téli zubbonyát. Belső zsebéből selyempapirba burkolt csomagot húz elő. Aprólékos gonddal bontja ki. Benne a személyazonossági igazolványa. Az igazolvány lapjai között nylonpapírban a négy jegy. Az asztalra teszi őket egyenként, egymásmellé, gyengéd kézzel. Meg kell néznem külön-külön mind a négy jegyet, cáfolhatatlan tárgvi valóságukban. — Rendőrt kell hívni! — Nem hiszem, hogy rendőrségi ügy. — De, de az! Tajtékzik, erkölcsi tiltakozása az eget ostromolja. — Mire rendőrt talál, hol járnak már a lányok! Ezen megnyugszik. Új vevő jön, elmeséli, mi történt. De már úgy, hogy megtetszett a lányoknak. Megint új vevő jön, megint elmeséli, mi történt. Szemében huncut, ifjúi fények. Míg fizetnek, rámnevet : — Régi mondás, igaz mondás: öreg ember nem vén ember! Úgynevezett maszek-bolt. Sálat, gyöngyöt, brossot, apró ajándéktárgyakat árulnak benne. Tulajdonosa hatvan körül jár, ritka rút férfi. Két hetyke külsejű lány válogatott a pultnál s nyilván lapos volt az erszényük. Én arra nyitok be, hogy azt mondja az egyik: — Majd leszeretjük. Otthagyják a holmit, sarkonfordulnak és szaladnak, mert meghallottam. A tulajdonos háborog: Tavaly maradt özvegyen, váratlanul és nagyon korán. Addig nem volt formatisztelő, udvariaskodó, még jó modorú sem. Inkább nyersen természetes. Azóta valahányszor találkozunk, el nem mulasztaná: „Hogy van a férjed? Üdvözlöm a férjedet!" „Jó ünnepeket a férjednek!" Nehezebb percek, mint volt a tavalyi, amikor a halálhír érkezett hozzám. Fiatal lány a buszon szombat délben. Már a szombat estéhez igazított. Fedetlen, platinára festett haja teli ezüstporral. A szeme műcica, a szemsarkától felfelé éles ceruzavonalat húzott. Cipője egyetlen pánt, valószínűtlenül magas tűsarkon. Parfümje fülledten erotikus. 44 Az ülés felét foglalja csak el, ör

' zehúzza magát. Ha ránéznek, széf enlősen kapja el a pillantását. Véletlenül meglökik, s ő szabadkozik: „Jaj, bocsánat". Vállát esetten előreejti. Olyan a tartása, mint egy régi szegénylányé, kimerítő napi munka után. Mint azé, aki festetlen, sápadt arccal, nyűtt fejkendőben, magasszárú cipőben utazott. ö is szegénylány, uraságtól levetett, nem rászabott ruhát adtak rá. Még talán kényszerítette is valaki. Egy-hisztériában vonaglik az utcánk. Burkus, a fekete puli üvölt, vicsorít, hányja magát, szinte szószerinf. magánkívül van. Széthullani készül egy alkalmi közösség. Gazdája vendégeket kísér ki. Meg kell állmok, vesztegelniük. A kutyagazda megpróbálkozik szépszóval, paranccsal, fenyegető mozdulatokkal, még ütéssel is — hiába. Burkus saját erejét, ellenállási lehetőségeit sokszorosan felülmúlva tiltakozik. Egész lényével, egész létével. Mert a vendégek el akarnak menni. Burkus egyébként nyugodt természetű puli. Harmonikus életében ez az egy jelenti az elviselhetetlent. Az embereknek csak érkezniök szabad. Búcsúzniok sohasem. ..^m Rózsahegyi György rajzai