Budapest, 1966. (4. évfolyam)

8. szám november - Mesterházi Lajos: Levél a Várból

A Dunánál emelkedik a Parlament. A Dunánál ült a rakodópart alsó kövén József Attila. A Parlament minden porcikáját munkáskezek rakták, csiszolták, faragták. Az egész akkori országból jött munkások, magyarok, románok, szlávok. Egy volt a kenyerük és vöröshagymájuk, amin éltek, és egy volt a bánatuk. Aki az elnyomónak épít, az az elnyomást építi. De nemcsak azt! Emlékezünk rá, s kell hogy emlékezzünk: itt volt, a dualizmusnak ebben a parlamentjében és körülötte, a hirtelen megnőtt szék- és fővárosban emberöltőkön át az osztályelnyomás gazdasági és politikai központja. De számon tartjuk, s mint mai életünk szerves előzményét tartjuk számon, hogy itt volt — a munka szervezte meg — a felszabadító forradalmi harcnak is a központja. Emlékezünk rá, s kell is, hogy emlékezzünk: a kiegyezéstől a Habsburg uralom végeszakadásáig itt volt a dunai népek elnyomásának egyik központja. De... És ebben a tételben az emlékezésünk mintha nem volna dialektikus. Pedig a hatás és ellenhatás együtt jár, s a kontraszt az érintkezési pontokon a legerősebb. A Parlament alatt ott húzódtak régen is azok a lépcsők! Budapest nemcsak a nemzeti elnyomásnak volt egyik központja, hanem az egyenjogúságért, a testvérnépek összefogásáért és felszabadításáért folyó harcnak is. Városunk hagyományának ez a része kicsit homályba merült. Talán azt hitték, nem időszerű már beszélni róla; minthogy 1920-ban Magyarország megszűnt nemzetiségi állam lenni, sőt, az egész nemzetiségi probléma mintegy a visszáját mutatja? így csak a nacionalista történetírás gondolkodhatik. De nem mi. Nem értheti a mát és a holnapot, aki elfelejti, hogy miből lett a jelen és jövő: a múltat. Az osztályelnyomás megszűnt, de mi emlékezünk és mindig emlékezni fogunk a harcokra és hősökre. Tanulságul, biztatásul. Legyen hát minél teljesebb az emlékezés! Mert igaz, hogy itt születtek a hozug ábrándok a harmincmillió magyarról, innen akarták a kétfejű sas kegyes jóindulatával a magyar imperializmus vágyálmait megvalósítani. De itt éltek azok is, akik tapasztalatból ismerték fel nagyon korán annak a mondásnak az igazságát: „Nem lehet szabad az a nép, amely más népet elnyom". Kevéssé tartjuk számon, hogy már a reformkor sem csupán magyar nemzeti mozgalom volt az egykori Pest-Budán. És hogy utána, egészen 1918-ig, minden mozgalom, amely akár csak a polgári szabadság jegyében fogant, kimondta a nemzeti egyenjogúság jelszavát is. így kellett, hogy legyen: az úri rend első bástyája volt a sovinizmus. Hogy mást ne mondjunk: az általános titkos választójog elemi követelését évtizedeken át azzal verték vissza, hogy „átjátszaná az országot a nem-magyar nemzetiségek kezére". És nemcsak Tiszáék érveltek így, hanem még a „függetlenségi" párt is, amely Kossuth nevét merte használni! Aki tehát itt csupán polgári reformokért harcolt, annak is részt kellett vállalnia az országban élő nemzetek küzdelmében. Ahogyan Károlyi Mihály tette. Ahogyan Ady Endre, Jászi Oszkár és a „Huszadik Század" köre tette, vagy a Galilei-kör, vagy a nálunk akkor még haladó velleitású szabadkőművesség. Budapest politikai helyzete és az itt létesült intézmények ezt a várost nemcsak a magyarság szellemi központjává tették. Groza Péter rakpartunk van; de az elnevezés alighanem a baráti ország vezetőjének szólt, s nem az egykori pesti diáknak. Eminescunak itt jeleni meg első verses kötete, itt vette föl az Eminescu nevet is! Budapestről indult el a világhír felé Mestrovics. A budapesti egyetemek, főiskolák, irodalmi társaságok, nyomdák, könyvkiadók évkönyvei bőven tárják elénk a kulturális testvériségnek és együvétartozásnak beszédes emlékeit. Budapest egyik állomása volt az európai szellemi élet mikrohullámú láncának: érzékenyen reagált a haladó szellemű sugárzásokra, átvette, átformálta és továbbította azokat az itt élő népek értelmiségéhez. Érdemes volna mindezt a budapesti köztudat részévé tenni! Természetes dolog, hogy a testvéri egyenjogúságért, szabadságért folyó internacionalista harcban száz év óta a munkásmozgalom játszotta a főszerepet. A budapesti munkásmozgalom már indulásakor több nyelvű, több nemzetiségű szervezkedés volt. A szociáldemokratapárt hajdani gyűlései, kongresszusai, a soknyelvűfelszólalásokkal, kicsit ajászi-elképzelte „keleteurópai Svájc" parlamentjéhez hasonlítottak. Sokszor megünnepeltük a Vérvörös csütörtök emlékét könyvekkel, kötetre menő újságcikkekkel; de alig esett szó róla, hogy az a tüntetés — a proletárforradalom első nagy próbája Budapesten — a nemzeti egyenjogúságért is folyt. Igaz, a testvériség nemes törekvése általában ellenzékben és a forma szerint kisebbségben maradt. Az akkori viszonyok között nem is lehetett másként. A valóságos tömegerejét azonban bizonyítják a történelmi fejlemények. Hatása az egykori hivatalos magyar politikára: hol több, hol kevesebb, de soha nem determináló. Igazságát viszont, sajnos, kétszer is tragikus ellenpróba bizonyította. Az ország és ez a város is majdnem belepusztult, hogy urai ezt az igazságot nem értették. Persze, tudnunk kell: a budapesti hagyomány a Duna völgyi népek szabadságharcában nem kiváltságos jelentőségű. Hiszen ott volt ebben a harcban Prága, Belgrád, Bukarest, Zágráb, Pozsony és a soknyelvű birodalom fővárosa, Bécs is. És egy sor kisebb város, szellemi gócpont, mint Nagyvárad, Temesvár vagy Turócszentmárton, amelyek a nemzeti harcban olykor a főszerepet vitték. Csupán arról van szó, hogy Budapestnek is megvan itt a maga hagyománya, a sajátos hagyománya is; Budapest -összetételénél, monarchiai helyzeténél fogva — gyakran nemcsak a magyar, hanem a közös szabadságért vívott harcnak is fóruma, ösztönzője volt. Mára úgy fordult a világ, ahogy azt az elődök álmodták, ahogy mi magunk a harmincas években szerettük volna, határon innen és túl, minden antifasiszta; közös érdeküket fölismert, közös mű megvalósításán fáradozó, testvéri népek élnek a Kárpátok vidékén. Legalább is, ami az élet kereteit illeti. De hogy ezek a keretek mély érzelmi tartalommal is telítődjenek, s hogy mind végképpen oldódjanak a régi görcsök, beszéljünk a szívet melegítő közös emlékeinkről, s ne hagyjunk feledésben semmit, ami jó hagyomány. A Duna-parton valamikor fizetett karosszékekben üldögéltek a tiszteletre méltó hölgyek és urak. Ma tavasztól őszig a rakodópart lépcsőin ücsörög a pesti fiatalság, táskán, újságlapon vagy a puszta nadrágján. Ez bizony plebejus dolog a „Buchwald székekhez" képest. És milyen meghitt lesz tőle az egész Duna-part. Az egykor ünnepélyesből milyen otthonos. Fölöttük a Parlament, az sem ugyanaz már, mint volt! Még mennyire nem az! De azért jó, ha eszükbe juttatjuk olykor a költőt, aki ott ült egykor — nem is olyan rég — ugyanazokon a köveken, magányosan, és álmodott. És hogy miről álmodott. A „Budapest" fotópályázatára Amatör jeligével érkezett felvétel MESTERHÁZI LAJOS