Budapest, 1966. (4. évfolyam)
8. szám november - Móra Gábor — Csőregh Éva: Hol sírjaik domborulnak —Temetői séta
tik, hogy kevésre becsüljük szabadságunkért életüket áldozó hőseinket. De meg kell mondanunk, hogy túlságosan a főváros sem gondol a maga régi vezetőire, mert például Rottenbiller Lipót pesti főpolgármester síremlékéből a bronz medaillonon kívül semmi sem maradt és Appiano József polgármester szürke gránitobeliszkjén már az aranyozásnak nyoma sincs. Felsorolhatatlan, hogy milyen sok nemzeti és szellemi nagyságunk nyugszik méltatlan állapotú síremlék alatt, de ettől eltekintve síremlék-szobrászatunk hány jelentős emléke, kiváló művészek hány értékes alkotása pusztul, és pusztul el végképpen, ha nem fordítunk rá gondot. Ady, Blaháné, Jókai síremléke ma még aránylag kevés költséggel megújítható, de ha nem törődünk velük, ezek is tetemes kiadásokat emészthetnek fel. Mindez nem könnyű és nem hamar megoldható feladat, de éppen ezért is szükséges lenne, ha a Hazafias Népfront, a tudományos testületek, intézmények, művészeti szövetségek és szakszervezetek felülvizsgálnák a temetőt, hogy a magukénak vallott elhunytak sírjairól gondoskodjanak, mert könnyebb több-kevesebb sírt, síremléket gondozni, mint szinte számtalan sírról mind erkölcsileg, mind anyagilag gondoskodnia egyeden hatóságnak, a fővárosnak. Tartozunk a Kerepesi temető rendbehozatalával múltunknak, jelenünknek, de jövendőnknek is, nehogy felróják valaha — és joggal —, hogy pusztulni hagyta nemtörődömségünk azt a keveset is, mit mostoha múltunk meghagyott. CSŐREGH ÉVA TEMETŐI SÉTA fl fPiUPtíí fősorban kert. Utak rendszerével felosztott, természetes növényi környezet, amelynek kő- és csönd-tengerét árnyat adó fák s virágos parcellák színes foltjai avatják meghitt végállomássá. Valóban csönd, nyugalom van a Kerepesi úti temetőben is. A hoszszan elnyúló kőfal nemcsak jelképesen keríti be, de ténylegesen is elzárja a várostól, s mint az élet és a halál határsávja, kivülrekeszti a forgalmas utak villamosainak, járműveinek lármáját. Utánanézhetnénk, mikor s milyen fővárosi határozat alapján, mely mérnök keze vetette papírra a temető első tervét, de úgy érzem, nem ez a lényeges; ami itt ma hangulatával megragad — másképp közelíthető meg, nem adatokkal. Az eredetileg kimért földterületet az óriási ütemben növekvő város rég kinőtte, s így az utóbbi években már nem is „aktív" temetkezési hely, kizárólag nemzetünk nagyjai kapnak helyet a Pantheonná nemesült dísztemetőben. Bizonyos, hogy némely alkalomkor, halottak napján vagy valamely emlékünnepen, koszorúzáskor, síremlék-felállításkor nagyon is benépesülnek útjai, de én nyári hétköznapon látogattam ide, amikor a fény kékre festette az öreg, nagy fák lombján átsejlő égdarabkákat, s a rengeteg zöld üde harmóniájában a fehér és fekete kőemlékek irányítottak csak a néptelen utakon. Nagy távolságokban dolgozott néhány kertész, locsoltak, virágot ültettek, rendezgettek egy-egy sír körül — mindössze ennyi mozdult, hang meg éppen nem zavarta fel a csend nagy birodalmát. A temetői sétának van valami romantikus színezete. A köztudatban úgy él, hogy aki nem kifejezetten egyéni gyászának kegyeletét rója, az vagy azért megy a temetőbe, mert merengő lélekként itt szeret olvasgatni, tűnődni, vagy esetleg hasonló alkati adottságai révén meghitt találkozásra választja ki a sírok tapintatos, néma környezetét. Kevésbé tudatos azonban az esztétikai indíték; a sétálónak az az óhaja, hogy emlékművekkel, szobrászati alkotásokkal, a temető szépségeivel ismerkedjék. Pedig minden más temetőnknél indokoltabb ez a szándék a Kerepesi úton, hiszen népünk nagyjainak, városunk, sőt az egész ország múltjának, kultúrájának történelemkönyvét lapozhatjuk itt. Ezért is keresik fel IBUSZ-csoportok, hazai és külföldi látogatók, akik múltunk mélyebb megismerésére törekszenek. Nem közömbös kérdés tehát, hogy milyen esztétikai élménnyel gazdagodik itt a látogató, ki a mauzóleumok, kripták, síremlékek sokasága között tűnődve keresi nagyjaink emlékét. HOSSZÚ évtizedek ílltlíl kiformálódott i tt e S>' sajátos műfaj: a temetőművészet. Mit értünk ezen? Többet, mint a síremlékek, szobrok, kőfaragások csoportját. Észre kell vennünk itt a természet és az architektúra harmonikus egységbe rendeződését, azt, hogy a terület kompozíciós rendjének, a ritmusnak, az arányos tagoltságnak épp olyan fontos szerepe van itt is, mint bármely más művészetben. A társadalmi kegyelet emlékjeleit keresve és követve azonban bizonyos csalódottság fogja el a sétálót; ritkán talál közöttük olyat, amelynek jelbeszéde kifejező és méltó mementója lenne történelmi, irodalmi, művészi és tudományos személyiségeinknek, ritkán talál olyat, amelynek művészi értéke itt sajátos hangsúlyt adna a latin mondásnak — „az élet rövid, a művészet örök." A főút s a csillagszerűen szétágazó sugárutak tengelyében, mintegy a temető fókuszában emelkedik Jókai síremléke (Füredi-Lechner terve). A kör alaprajzú, túlságosan is zárt kolosszusként ható építmény túl szigorúnak, sőt ridegnek hat. Idegennek érezzük nagy romantikus mesélünk nemzedékek emlékezetében élő, műveiből megismert egyéniségétől. Nem annyira őt, mint inkább a korabeli emlékműszobrászat hi-Jókai Mór síremléke Blaha Lujza síremléke
