Budapest, 1966. (4. évfolyam)
7. szám október - Antalffy Gyula: Pillantás Zuglóra
Légifelvétel Zuglóról, előtérben a Lumumba utcai új háztömbök (MTI fotó - Járai felv.) A Cziráki utcai későbarokk kastély, Zugló legrégibb épülete A Rákos-patak a Pascal-malomnál ANTALFFY GYULA Pillantás Zuglóra to tri regnelen, £ lakán, nem láttam többé semmit a fóti-mogyoródi dombsor távoli kéklő vonulatából. Eltakarta egy vadonatúj, galambszürke családi ház, mely a néhány év alatt felnőtt villasor legszélén végleg lezárta a kilátást a Rákospatakon túlra. Amikor 1945 őszén a budai romházból átköltöztem ide, Zugló peremére, a nagy nyitott távlat fogott meg, s vett rá a letelepedésre. Ahogy lakáskeresés közben az egyvágányon közlekedő 68-as az Egressy útról kifordult a Vezér utcába, emlékszem, az október végi estében vadul áramlott be a kocsiba a karfiol és a zeller nyers illata, a körvasúiig nyúló kertészetek harsány üzenete. A kalauz meg így kiáltotta el magát: „Végállomás, faluszéle!" — s a kiszálló utas azt érezte, hogy nem is faluba, de egy tanyaközpontba érkezett. Három-négy ház állt az utca páros felén — bennük posta, kocsma, fűszeres —, a páratlan oldalon pedig összefüggő bolgár kertészetek húzódtak messzi túl a Rákos-patakon. Budapest legszélső házsorában állt az a légnyomástól lehántott vakolatú épület, amely aztán lakást adott, mert emeleti ablakából kinyílt a táj egészen a gödöllői dombságig. Hamisítatlan „vidék" volt ez a kültelek. Hű kutya virrasztott a küszöbön, reggel kakaskiáltás ébresztett, a házfelügyelő minden este két földig-lógó csecsű kecskét vezetett be a mezőről, s a kert gyümölcse a néhány lakónak termett. Az utolsó villamos korán elment, aztán csak távoli morajlás volt Budapest zaja, akár a méhzsongás. Ablakomból elnézhettem a bolgár kertészek szorgos munkáját a túloldali homokon. Kalickákra osztott földjükre fakerékkel forgatott vödör-lánc emelte ki a Rákos-patakból az öntözővizet, később nyersolajmotorok is megszólaltak a patakparton, s még bőségesebben futott szét a víz a deszka-csatornákon. Hosszú bakhátak vonultak az árkolások mentén, tetejükre gyökérzöldség, oldalukba saláta került, ha aztán ezek ideje letelt, paradicsom- meg paprikapalántákkal borították el az apró ágyásokat. A káposztaféléket lapátolva öntözték a szerteágazó földcsatornákból, a kelkáposzta fodros levele még a hó alól is olyan üdén pillantott ki, mintha május lett volna. A kertészeteken túl, a távoli égaljon, éles kiemelkedéssel keretezte a pesti síkságot a hosszan elnyúló kerepes—mogyoród—fóti dombsor. Fit láttam 3 2 ablakból. Mindenekelőtt persze a közeli Rákos-patakot, mely itt már beton lapokkal burkolt mederben siklik a Duna felé. Kissé távolabb azonban még kiépítetlen az árka, minden tavasszal itt jelenik meg első virágként a sárga csillagocskákat bontó martilapú, s minden őszön itt virít legtovább az égszínkék katáng. Apró fahidak keresztezik sűrű egymásutánban a patakot, a hídlábaknál áporodó vízben itt-ott még felüti fejét a káka, a zsombéksás meg a barna buzogányával fenyegetőző, széles levelű gyékény. A keskeny vízfolyás mentén elterülő kis táj a történelmi Rákos-vidék, a nemesi országgyűlések színhelye, hová borongani járnak el a XVIII—XIX. század költői, Ányos Pál, Virág Benedek, Kisfaludy Károly, de még Kazinczy is: „Rákos, bolyongék partjaidon, s vized — Hullámit ittam s keblem emelkedett..." Azon a hullámos homokmezőn, amelyre Rákosfalva kerti lakjai telepedtek, nem egyszer 80 000 lóháti nemes is táborzott a Szent György napi országgyűléseken. A Rákos-patakon túl, Pestújhely beépítetlen sávjai fölött lágy lejtésű vidékre esett a kilátás. Három kis vízfolyás szeleteli fel ezt a tájat, a Szilas-patak, a Csömöri-patak és a Mogyoródi-patak. Valamikor itt kalandozott temérdek ágra bomolva az Ős-Duna, lomhán teregetve hordalékát, ma e három patakocska tagolja s színezi tájképileg a pesti síkság egyre magasodó felszínét. A patakok tág 10
