Budapest, 1966. (4. évfolyam)

6. szám szeptember - Földes Péter: Tompa u. 14.

össze, hanem kisebb csoportokban lassan húzódtak a Tompa utca két oldalán a nyilasház felé. (Némelyek a „létszámfelettiek" közül nyilván a Körút felől is, egy visszaemlékezés szerint, a támadás idején a Körutat a Mester utcáig betöltötték azok a fiatalok, akik már nem is tudtak a viaskodók közelébe férni.) A SÖTÉT UTCÁN egyszerre éles kiáltás harsant fel: „ Vesszen Hitler!" Majd a tömeges válasz: „Le a nyilaskeresztes népbolondítókkal!" Ez volt a jelszó a tömörülésre és a támadás megkezdésére. Szemvillanás alatt bsszeállt a rohamcsapat, és a magukkal hozott jókora köveket rázúdították az ablakokra. A fejük fölötti csörömpölés, a vérfagyasztó kiáltások, a közéjük hulló üvegszilánkok halálra rémítették a „nürnbergi beszámolót" hallgató, mintegy százötven főnyi nyilas társaságot, s a lépcsőn máris dübörgött lefelé a támadó csapat fele. A nyilasok felugráltak a széksorokból. Az ifik a cigarettafüstös helyiségben szembenéztek a levegőbe emelkedő fokosokkal és néhány revolverrel is, amelyeknek a csöve a mellüknek szegeződött. De eleve számítottak erre. Az ő fegyverük vascső, biciklüánc, kődarab volt, ügyesen forgatták ezeket, s először a revolveres emberekre vetették rá magukat, majd a fokosok is nagyrészt gazdát cseréltek. Legeslegelőször azonban az ifjúmunkások a telefont kerítették hatalmukba, hogy a nyilasok semmiképpen se férhessenek hozzá. Pillanatokkal később a nyilas társaság az összetört székek darabjaival védekezve iszkolt kifelé a jóval kisebb létszámú támadók elől. Csakhogy az utcán a támadó csoport másik fele várta őket. Az elsőnek kilépőket újabb kőzápor fogadta, és valamennyi menekülőt kemény ütlegek. Kémeri Nagy még birtokában volt a fokosának, és annak élével gondolkodás nélkül sújtott a fiatal szövőmunkás fejére. De most aztán az ő kezéből is kitépték az éles fegyvert. Hamarosan vége is szakadt a kalandnak, mert a nyüasok közül, aki csak tehette, menekült. Az ifik a feladatot elvégezve, sietve elvonultak. Az őrszemes rendőrök nyilván nem mertek szembeszállni az ifjúmunkások haragos tömegével, ők maguk ezért „nem vették észre" idejében a történteket. A csata gyorsan zajlott le, a kapitányságot későn értesítették, így egyetlen eszméletlen emberen kívül a támadóknak semmi nyoma nem maradt. A Horthy-kormányzat azonban nagyon szívére vette, hogy a város egy pontján lesújtott a munkásököl, hiszen a nyilasokat éppen a munkásság ellensúlyozására istápolta. A rendőrség politikai osztálya tehát mindenáron el akarta fogni az akció szervezőit. Kiindulópontul az kínálkozott, hogy a nyilasok orra alá legtöbb borsot törő VII-es ifiknek tudniuk kellett a dologról. Másnapra — szeptember 17-én estére — a VII. kerületi ifjúmunkás-csoportnál — a bőripari munkások szakszervezetének Dob utca 90-ben levő helyiségében előadás volt hirdetve. (Vértes György, a kommunista párt legális folyóiratának, a Gondolat-nak a szerkesztője tartotta volna meg.) Az összejövetelen Ságvári Endre elnökölt. De váratlanul megjelent a rendőrség. Erős rendőri készültség fogta körül a házat, Hain Péter detektívei benyomultak, és gyors házkutatás után minden jelenlevőt — százhuszonhárom személyt — őrizetbe vettek. De nemcsak elfogni akarták a vezetőket, hanem minél jobban bemártani is, ezért a detektívek egyike revolvert próbált becsempészni az egyik szekrény alá (hogy aztán „megtalálja"), de szerencsére a szekrény alatti rés oly szűk volt, hogy a revolver nem fért be rajta, és így ez a provokáció eleve lelepleződött. A rendőrség politikai osztályára betereltek között sok, mozgalmi tapasztalatot még nem szerzett fiú volt, s ezek egy része bizony megszeppent. Éppen az ilyeneket válogatták ki a detektívek. Akin meglátták az ijedtséget, azt iszonyúan megverték, majd pedig végigvezették a többiek előtt : — Mutasd meg — szóltak rá —, melyikek voltak a Tompa utcai verekedés vezetői?! Egy Rácz György nevű fiú kínlódva felkiáltott: „Akármit csinálnak velem, nem leszek áruló!" Rögtön elhurcolták onnan, és még jobban megverték. Kijelentése azonban bátorítóan hatott a szepegőkre. A rendőrség még ezekkel az eszközökkel is csak a legnagyobb nehézség árán tudott húsz-egynéhány résztvevőt összeszedni. Közöttük volt Ságvári is. Továbbá a nyilasok feljelentésére letartóztattak a pártház környékén lakó két házaspárt, akik a verekedés alatt, a nézőközönség sorában rendszerellenes kijelentéseket tettek. Az ügyészség Kémeri Nagy ellen is vádat emelt a fokossal okozott súlyos testi sértés miatt. A házon levő emléktábla A LETARTÓZTATÁSOK ( Birg és Árpád felvételei) egyáltalán nem vették el az ifjúmunkások kedvét a mozgalomtól, sőt néhány hét leforgása alatt az ifjúmunkás-csoportok taglétszáma mindenütt megkétszereződött, a XIII. kerületben pedig megháromszorozódott. A szélsőjobboldali lapok a Tompa utcai megtámadottakat mártíroknak igyekeztek kikiáltani. A polgári sajtó nem szívesen látta a munkásöklöt a levegőbe emelkedni, ezért megdicsérte a rendőrség „gyors, erélyes intézkedéseit", a szélsőjobboldal siránkozására azonban mégsem reflektálhatott másként, mint az Újság glosszaírója, aki megjegyezte: „Siránkozni, hogy a testi épség veszélyeztetésére mások is jogot formálnak, felette egyoldalú igazságérzet." A Népszava vezércikke jogosan írta: „A magyar közvélemény túlnyomó része utálattal és megvetéssel fordul el a szélsőjobboldali kalandorságtól, és nem győz csodálkozni azon, hogy ezt a külföldről támogatott úgynevezett politikai mozgalmat, amely a leghitványabb eszközök alkalmazásától sem riad vissza, selyemkesztyűs kézzel kezelik, ugyanakkor, amikor a demokratikus politikai irányzatokat egyre szűkebb területre szorítják!" A magyar közvélemény túlnyomó része ekkor valóban így gondolkodott, és nagy örömmel fogadta az ifjúmunkások kiállását. A közhangulat nem volt alkalmas az ifi-mozgalom elleni radikális fellépésre. A hatóságok ebben az ügyben már csak azért sem védhették túlságosan a nyilasokat, mert a szétvert gyűlést rendőri engedély nélkül tartották. Kiderült, hogy ezúttal is azok látták helyesen a tennivalót, akik a gátlástalan provokátorokkal szemben az aktív védelmet javasolták. Az elfogott ifjúmunkások nagy részét a bíróság elítélte. Ságvári Endre nyolc hónapot kapott. Kémeri Nagy Imrét pedig azon a címen, hogy védekezésül használta a fokosát, sietve felmentették. A szövőmunkásnak szerencsére kemény koponyája volt, és felgyógyulva a bíróság előtt azzal védekezett, hogy a verekedőktől távolabb állva, nézőként sebesült meg. Jellemző módon vallomását ezzel utasították el: hogyan lehetne igaz, ha egyszer Kémeri Nagy őt önvédelemből sújtotta fejbe ... A Tompa utca 14 történelmi szereplése ezzel még nem ért véget. Két évtized múltán az ügynek akadt utójátéka is. 1956 októberében a Tompa utca 14-es ház is súlyos károkat szenvedett épületek közé tartozott, összeszorult láttán a szíve a kerületi fiataloknak, kik a ház sorsát „apai jusson" a maguk ügyének érezték. Ezért az ellenforradalom után a IX. kerületi KISZ elhatározta, hogy az ifjúmunkás-mozgalomban nevezetes épületet ők fogják saját erejükből újjáépíteni. Itt, ahol az előző szocialista érzelmű generáció kézitusával vívta meg a maga küzdelmét, ők két kezük munkájával fogják megharcolni a magukét! Amazok életveszélyt és meghurcoltatást vállaltak kiállásukért, ők meg fáradságot, szabadidőt áldoznak annak emlékére. Véghez is vitték elhatározásukat. így vált a Tompa utca 14 története még kerekebbé. Olyan kerekké, amilyenre a novellákat formálja a képzelet. De itt a történelem logikája munkált, felmutatva a budapesti munkásság két egymást követő nemzedékptfkmely más-más eszközökkel, de egyformán kora parancsa szerint állta meg a sarat. 19