Budapest, 1966. (4. évfolyam)

6. szám szeptember - Gondos Ernő: Feri és a történelem

Annak kész élmény volt olvasni a vádiratát. Hogy milyen körülmények között, hogy lopta meg a Közértet, hogy tört be éjszaka. Két nap múlva lehívattak és visszaadták a rendes ruhámat. A katona ruhát le kellett adni. Benn a cellákban saját ruhánkba voltunk. Csak úgy látszik, azt átmotozták, meg fertőtlenítették. Utána szépen teltek a napok, először az volt, hogy minden reggel, pontosan nem emlékszem, azt hiszem hat órakor, föl kellett kelni, bezörgött egy smasszer az ajtón. Föl kellett kelni, öltözni és sorbaállni. Kimentünk a középső udvarra, és ott libasorba körülbelül tíztizenöt percet körbesétáltunk. Ezalatt egymáshoz beszélni nem szabadott, egymáshoz szólni nem lehetett. Később a Trumbur, az, akit tizenhárom Közértbetöréssel vádoltak, ellopta a zoknimat. Benn a cellában. S hát mondtam nekik, hogy adjátok vissza, nem tudtam, ki lopta el. És hát azt mondták, hogy ők nem vették el. Én elkezdtem sírni, kizörögtem az ajtón, odajött a smasszer s én mondtam, hogy ellopták a zoknimat. Hát azt mondta, hogy adják vissza. Erélyesen kiáltott: Trumbur add vissza, akkor már tudta, hogy ő lopta el. Akkor az odament a szalmazsákjához, s az egyik csücskéből kivette a zoknit. így kaptam vissza a zoknimat. A Markóba töltöttem két hetet és utána a Szőlő utcába, a javítóintézetbe kerültem. Mikor eljött a tárgyalás nagyon jólesett, hogy tanáraim kiálltak mellettem, és azt mondták, hogy én alapjában véve nem is vagyok rossz, és hát környezetváltozást javasoltak. Azt mondták: akkor nem lesz semmi baj velem. így a bíróság az ítéletet felfüggesztéssel hozta, és szabadlábra helyeztek, azzal, hogy ha 27 hónap alatt történik valami olyasmi, ami rendellenes, lopok, vagy valami stikli van, akkor lezárnak. — Meddig voltál vizsgálatiban? — összesen három hónapig voltam letartóztatva. Egy nap kihallgatás volt, az orvos megvizsgált bennünket, s ami szokott ilyenkor lenni. És utána, akkor az egyik srácot azt ott tartották, állítólag már nagykorú volt, s minket kettőnket a Trumburral elvittek a Szél utcába. Innen a Trumbur második vagy harmadik nap megszökött. Nekem meg tárgyalásom volt, és szabadultam. Akkor kerültem ide a Textilmintázóba. Eleinte még eljárogattam a téglagyárba huszonegyezni. A pénz megszerzése nem volt probléma. Fusiztam. Az akkori munkatársaimnak volt háza, volt akinek nyaralója volt a Balatonon. Én öt napot dolgoztam egy héten, szombaton mindig üres volt. És lementünk, ástam a kertben, vagy villanyt szereltem. Egy-egy szombat, vasárnap sokszor 2 — 300 forintot is megkerestem, plusz az ellátásom és az útiköltség. Másutt is vállaltam ilyenfajta munkát. Nem egyszer előfordult, hogy hétköznap hoztak valakinek öt mázsa fát, és össze kellett valakinek vágni. Szívesen összevágtam hét-nyolc forintért mázsáját, s akkor még kaptam egy liter bort, meg a vacsorát. Tizenöt éves forma voltam, de azért lement az egész liter. Mondom, így szereztem pénzt a kártyához. Aztán — mondhatnám egyszerre — megváltozott az életem. Ejtőernyősöket vettek fel a gyári fiatalok közül, és nekem tetszett a dolog. Az ejtőernyősökről az hírlik, hogy vagány srácok, így hát én is jelentkeztem. A kiképzés nagyon sok időt elvett. Hetenként háromszor, négyszer el kellett menni ejtőernyős foglalkozásra, s a vasárnapokat is ott töltöttük. Szinte észre sem vettem, máris megszabadultam a régi társaságtól. Nem kártyáztam, nem ittam ezután, minden gondolatom az volt, hogy én is jó ejtőernyős legyek, s hogy minél előbb ugorhassak. Minden szabad időmet ennek szenteltem. Két év gyakorlat után már jó ejtőernyősnek számítottam, harmadosztályú minősítést kaptam. Már maga az izgató valami volt, hogy a „bátrak sportja". Én is elkerülhetek egyszer oda, hogy repülőgépből kiugrok? Persze ez nem ment mindjárt. Sokat kellett gyakorolni. Földetérési gyakorlatok, talajtorna, szertorna. Az volt egy érdekes, mikor levizsgáztunk, és közelgett a nap, hogy ugrani fogunk, az a vágyódás, hogy minél előbb legyen. Számoltam a napokat. Még két nap, még egy nap és akkor eljött az ugrás, és valahogy olyan csalódást keltett. Valahogy izgatóbbnak gondoltam. Elképzeltem magamba például, hogy hú, hogy fogok félni, meg amit itt is mondtak a gyárban, hogy „összecsinálod magad", mikor először kiugrasz. Nem így volt. Mikor először kiugrottam a repülőgépből, még azt se mondhatom, hogy egy picit is féltem volna. — Ez érdekes . .. — Ügy léptem ki az első ugrásnál a gépből, mint mikor itt kijövök az öltözőből vagy a fürdőből. Sőt, mikor fölszálltunk, gyűjtöttük a magasságot, akkor még vicceket meséltünk, nevetgéltünk. Érdekes érzés volt. Kiugrottam, zuhantam, nem tudtam semmit, egyszer csak megállt a zuhanás, egy rántást éreztem, valami elkezd fölöttem nyílni, fölnéztem és a nagy ejtőernyőt láttam . . . Egy kiránduláson az egyik ejtőernyős bajtársam magával hozta a nővérét. Megismerkedtünk május negyedikén, és decemberben el is vettem feleségül. Akkor meg már új gondok nehezedtek rám, hogy hát lakásra van szükség, mert külön-külön nem lakhatunk sokáig. Pillanatnyilag úgy oldottuk meg, hogy a feleségem elment vidékre dolgozni, s ott vidéken tudtak neki szállást adni. Én meg a hét végén leutaztam hozzá és így két napot, néha hármat együtt töltöttünk. Minden héten kivettem egy-két nap szabadságot. Feleségem a Geodéziai és Térképészeti Intézet munkájában vett részt azelőtt, mint technikus. Dehát ez így nem volt jó. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy több és több pénzt szedjünk össze, hogy mihamarább lakást tudjunk venni. Az apósom már nem tudta tovább nézni ezt a tengődést és fölajánlotta, hogy a lakásukban falazzuk el az előszobát, és ha kicsi is, nem is kerül más csak'egy ágy, de akkor is jobb, mint így külön lakni. Hát ezt meg is csináltuk, és három hónapi különélés után újabb három hónapig ebben az előszobában laktunk. De szerencsénk volt, hat hónap után kaptunk egy ajánlatot a vállalattól, hogy szövetkezeti lakást tudnának adni. Pénzünk ugyan még kevés volt, de azért örömmel elfogadtuk, és hát azóta van lakásunk. — No, azért ez nem mehetett ilyen könnyen. — Hát igen. Nagy erőfeszítés volt, de hiába, ha valamire szüksége van az embernek, az természetes, hogy meg kell dolgozni érte. Ha jól megnézzük 2800 <orintos keresetből két személy hat hónapig kétezer forintot félre tud rakni, ha nagyon összehúzzák magukat. Hat hónap alatt nincs szüksége komolyabb ruházkodásra, így hát mi hat hónap alatt összeszedtünk 10—12 ezer forintot. Igaz, a maradék 800 forintból nem tellett szórakozásra, táncolni sem jártunk, még moziba sem. Épp szűken, hogy elég volt az élelemre. Még ezen is spórolni kellett. A gyári ebéd, ami két forint nyolcvan fillérbe vagy három forintba került, ez volt a napi fő menü. Ezenkívül, mondjuk, komolyabb főtt ételt nem igen fogyasztottunk. Reggel, amikor eljöttünk, otthon nem ettünk. Benn a gyárban tízóraiztam. Minden fizetésnél vettünk egy fél kiló zsírt, utána minden nap vettünk 20 — 25 deka kenyeret, ki mennyit tudott megenni, és reggelire zsíros kenyér, ebédre főtt étel, leves valamivel, és vacsorára szintén zsíros kenyér, mondjuk teával. De persze ezt nem lehet sokáig csinálni. Hat hónapig ment valahogy, de utána a másik 10 — 12 hónapban már nem tudtuk ugyanezt az iramot tartani. Már nem tudtunk ránézni a zsíros kenyérre. Mindössze négyezer forintunk volt akkor, mikor felajánlották ezt a húszezer forintos szövetkezeti lakást. Tizenkétezret kaptam kölcsön a feleségem rokonaitól, háromezret egy kollégámtól, ezret a fizetésből tettünk mindjárt hozzá. Éppen akkor volt fizetés. Ezt az összeget befizettük és rá két hétre beköltöztünk az új lakásba. Tudom, hogy ez nagy szerencse és segítség volt. Az új lakásba megint szörnyű nehéz volt, mert ahogy beköltöztünk, tele voltunk adóssággal, amit megegyezés alapján havi ezer forintba kellett visszafizetni. Na most ezen felül még havi 700 forintot kellett fizetnünk a lakbérre. Azt fedezni kellett, mert ha nem, kiraknak a lakásból. Az már havi ezerhétszáz forint. S ott álltunk egy új lakásba és nem volt semmink. Az apósoméktól — nem mondom, kaptunk egyet s mást, de anyámtól semmit. Most összeállt a kazánházba egy férfival. Attól a téglagyári, úgynevezett mostohaapámtól elváltak, hivatalosan, és összeállt a kazánházból egy férfival, akinek meghalt a felesége. Hát, amikor én eljöttem otthonról, mikor megnősültem, nemcsak hogy anyagi támogatást nem kaptam, hanem még a karórámat és a diavetítőgépet, ami az enyém volt, még azt sem kaptam meg. Én a karórámat azt nem is kértem, de a diavetítőgépet azt megvásároltam otthonról. Az egy emlék, ragaszkodtam hozzá. Közbe apám, az édesapám is előkerült. — Mintha azt mondtad volna, hogy elesett. Nem? — Nem, eltűnt a háborúban. Később kiderült, hogy hadifogságban volt. Még 1950-ben hazajött, de itthon kivizsgálták az ügyét és itt a bíróság még négy évre elítélte. Csendőrfőtörzsőrmester volt régen . . . Nem szeret erről beszélni. Igen. Mikor az oroszok nem voltak még itt Magyarországon, ő önkéntesen jelentkezett, hogy elmegy elébük és . . . (nevet) fogadja őket. Csak úgy látszik, a bemutatkozás nem a legudvariasabban zajlott le, és őt ottfelejtették, ahova ment. De azóta . . . szóval mióta én ismerem, azóta nem politizál az öreg. Itt volt 1956, és még véletlenül sem, még csak ki se ment a lakásból. Őnem keveredik be semmibe... ő is ott dolgozik a Textümintázóban, nagyon meg vannak elégedve a munkájával, többször kapott kiváló dolgozó oklevelet, és hát megbecsülik .. . Nem, nem kerültek össze újra anyámmal. Legalábbis az anyám, hogy hosszú idő alatt, tíz évig volt oda, elidegenedett tőle . . . Nem az jött haza, aki elment, hanem egy megtört ember . . . Nem. Megnősült újra és odavette az öcsémet, az ő második fiát. Foglalkozik is a gyerekkel, azelőtt nagyon el volt hanyagolva, úgy járt, vagy nem járt az iskolába, mint én. Nem törődtek vele sem. így hát neki is volt tizennégy éves korára négy általánosa. Apám odavette magához és kijáratta vele a nyolc osztályt magánúton. * Eddig tartott az én exhuligán barátom vallomása. A további beszélgetés során még kiderült, hogy technikumba jár, ami az életében beállott fordulat határozottságát mutatja. S más oldalról ugyanezt jelzi a régi cimborák élete, sorsa iránti teljes érdektelensége. Megkérdeztem tőle, tudja-e, mi lett a többiekkel, a téglagyáriakkal? Hiszen azok is felnőttek közben. Azt felelte: nem tudja, mióta elmaradt tőlük, egyszer sem kereste fel a téglagyárat. Ennek a különös történetnek sokféle tanulsága van, de nehéz lenne ezeket szabatosan megfogalmazni. Ne példázatnak fogjuk fel, inkább ösztönzésnek, hogy elgondolkodjunk a történelem és az ember viszonyán. A háború csonkította meg a családot. A háborút pedig az a politikai hatalom zúdította Magyarországra, amelynek Feri csendőrtörzsőrmester apja buzgó eszköze volt. A háború, — ezt unalomig hallottuk már — mélyen belenyúlt az emberek millióinak életébe. Mégis meglep, mikor új és új egyedi változatokban találkozunk ezzel a brutalitással. Persze a történelem nemcsak így befolyásolta Feri életét. A társadalom adott viszonyai, a gyermekintézmények gyengeségei, a tanárok, akik bíztak benne, afiatalokkal foglalkozó rendőri, bírósági szervek jóindulata és tehetetlensége, s egyáltalán az, hogy léteznek még olyan szociális rezervátumok, amelyekben megterem a huliganizmus — ez Feri számára, mint tőle idegen, általa befolyásolhatatlan külső erő jelent meg, amelyekhez alkalmazkodnia kellett. A finomabb mintázást a jellemen az olyan erők végezték, mint a család, a galeri, hogy végül a gyár, a sportkör, és egy leány ezt az adott karaktert új úton indítsa el. 15