Budapest, 1966. (4. évfolyam)

5. szám augusztus - Zolnay László: Földalatti város a budai Várhegy mélyében

Zolnay László FÖLD ALATTI VÁROS Föld alatti lovagterem valahol a Dísz tér alatt A KÜLFÖLDI UTAS, s a hazai vándor ismeri és szereti Budát, a hegyen épített várost. Természeti szépsége okán nem véletlen, hogy a középkori példaszó így őrizte meg a vári toronyerdők szépséges emlékezetét: „in tota Europa tres omnium pulcherrimas esse urbes: Venetias in aquis, Budám in monte, et Florentias in planitie" vagyis, gyenge fordításban — „kerek Európának három város a gyöngye: Velence a vizeken, Buda a hegyen, Firenze a síkságon". Ha a török előtti gótikus város képére gondolunk, s pusztulása előtti néhány ábrázolatát nézzük, nagyon is megértjük a Vár középkori csodálóját. De ma is kevés város akad, amely szépség dolgában a mi fővárosunkkal vetekednék. A Várhegy azonban — amelyet akár a levegőből, akár madártávlatból, akár felszínén járva-kelve jól ismerünk — más, rejtett szépségeket is tartogat. Ezek a szépségei pedig lenn vannak, tíz-tizenöt méterrel a gázlámpás utcácskák macskafejes kövei alatt. Amikor a geológus átmetszi a Várhegy, a polgárváros felszínét, a föld történetének — de meg az emberi történetnek is — sok millió és sok ezer éves olvasókönyve tárul elébe. A földtörténet is-Békaember lemerülése az egyik középkori kútba merője úgy olvas ezekben a geológiai rétegekben, mint gyermek az ábécéskönyvben. A budai Várhegy felszínére sok évmillióval azelőtt, mintsem, hogy az ember megjelent volna, az ún. idősebb pleisztocén korszak feltörő hévizei 10—15 méter vastag édesvízi mészkőtakarót raktak le. A hegy építőanyagára, a budai márgára települő édesvízi mészkőpaplan már akkor úgy rakódott, hogy igen sok üreg maradt benne. A hévizek működése a Várhegy belsejében akkor sem szűnt meg, amikor a Várhegy szigete mellől lassan leapadt a pannon tenger. A hévizek ekkor — jellegzetes gömbfülkéket vájva — a mészkőréteg üregeit tágították, s azokon át törtek a hajdani felszínre. Ennek a földtörténeti közjátéknak köszönhetjük azt, hogy Várhegy belsejében ma egy több kilométert meghaladó hosszú — részben természetes, részben mesterségesen továbbvájt és épített — barlangrendszer helyezkedik el. A Várhegynek középső és északi részét ez a mészkő-páncél megvédte az utolsó jégkorszak olvadásvizeinek áradatától: maga a mészkőréteg s benne a barlangrendszer azonban csak a Várhegy darázsderekáig, a Dísz tér déli végéig terjed. Délebbre — a Szent György tér, a Királyi palota térsége alatt — már az alap-építőanyag, a budai márga alkotja a felszínt. BUDA VÁROSÁNAK a tatárjárás után végbement alapítása és megépítése idején ez a barlangrendszer kétségkívül jelentősen befolyásolta — például a Gellértheggyel szemben — a helyválasztást. Bizonyos, hogy a XIII. században, amikor a Várhegy felső platóját még nem öveztSk' várfalak, a helyenként összefüggő, helyenként magános barlangoknak a hegyoldalak felől több bemeneti nyílása is volt. Ezt azok a fosszilis őslénymaradványok is mutatták, amelyeket a vári barlangok feltárása során, az 1920-as években Kadic Ottokár csoportja talált. A vári barlangok azonban nemcsak előre gyártott pincéket, tárolóhelyeket ígértek az új fővárost alapító hétszáz esztendő előtti polgároknak, hanem annál jóval többet s értékesebbet. Az éltető vizet. A barlangok alján ugyanis — a hajdani hőforrások működésének megszűnése és szintjének megsüllyedése után is — meggyülemlett a mészkőrétegen átszűrt víz. A barlangok fenekén, mint természet-alkotta ciszternákban gyűlt össze a felszíni csapadékok leszűrődő, hűvös, kristálytiszta ivóvize. Az 1930-as években, amikor Horusitzky Henrik a várhegyi barlangrendszert feltérképezte, nyolcvan ilyen mélypincét s azokban tizenhárom használható barlangkutat talált. Ma ennél már jóval több mélypincét s jóval több, középkori építésű barlangkutat ismerünk. A középkori városlakók házaik mészkő-anyagát a házak alá eső felső pincék kivájásával jórészt a helyszínen fejtették. Tudták azonban, hogy ha — ádázul kemény munkával — felsőpincéik sziklafenekét 8 — 10 méter vastagságban áttörik, a felsőpincék alatt mindenütt barlangokra s azok alján szűrt csapadékvízre akadnak! A víz életkérdése volt a középkori városnak, hiszen Zsigmond király 1416-ban épített várpalotai szivattyújának és Mátyás király hegyi vezetékei-XIV. századi faragású pillér Csepp köves mélypince 16 méterrel a Mátyás-templom alatt