Budapest, 1966. (4. évfolyam)

5. szám augusztus - Földes Péter: Epizódok a Kötársaság tértörténetéből

zett. „Alig fértek el a tér körül — emlékszik vissza Buchinger Manó —, s a korábban érkezők menetsorokká alakulva kiszorultak a Rákóczi útra, ill. a Körútra. Nagyobb csoportok, pl. a külső Váci út munkásai, a budaiak és a környékiek rendszerint külön zenekarokat, ún. rezesbandákat is hoztak magukkal. A téren az alkalomnak illő, a politikai helyzetnek megfelelő jelszó-táblákat vagy egész utca szélességét betöltő vászontranszparenseket is osztottunk szét.") 1918. november i-én, amikor a köztársasági tüntetésre sor kerül, a tér már Tisza Kálmánnak, a századvég miniszterelnökének a nevét viseli. (Hagyományaival éles ellentétben! Hiszen Tisza Kálmán nemcsak a polgári forradalom első villámlásaként megölt gróf Tisza Istvánnak, a magyar reakció vezérének, az uralkodó osztály kemény kezű politikusának, a „vad, geszti bolondnak" — ahogyan Ady mondja — az apja volt, hanem a tiszaistváni politika óvatos előkészítője, megalapozója is.) Ezen a napon, a polgári forradalom fényes győzelme napjának délutánján az örömmámorukban is elégedetlen munkásokat és a halottak napjára tartogatott őszirózsákkal úton-útfélen elborított forradalmi katonákat nemcsak a hagyomány vezette erre a térre. Az is, hogy közel van ide a Conti utca, ahol a Szociáldemokrata Párt székháza és a Népszava szerkesztősége állt. A tüntetők azt akarták felkeresni, a szociáldemokrata pártvezetőségtől volt számonkérni valójuk. A forradalom vér nélkül győzött. Végre vége a hosszú, gyilkos és csakis az uralkodó osztály érdekét szolgáló háborúnak. A tömeg második napja az utca kövén zúzza szét a „császári és királyi" udvari szállítók üzleteinek portálját díszítő kétfejű sasokat. Vége a monarchiának! Dehát az államforma? A forradalom által hatalomra juttatott kormány nem vitte dűlőre ezt a kérdést, sőt elkötelezte magát a királyságnak, hiszen a Habsburg királyra esküdött fel! (S mivel az Bécsben tartózkodik, az esküt József főherceg kezébe tette le.) A proletariátus — vagy ahogyan ez időben szívesebben mondják: „proletárság" (és mennyivel jobban hangzik ez) — felháborodott, nyugtalan. Az üzemekben tartott délelőtti gyűlések eredményeként vonul a Tisza Kálmán térre, hogy a köztársaság kikiáltását kikövetelje. A közkívánatot és a köztársaság azonnali életbeléptetéséről szóló határozatot Miklós Móricnak, az újpesti munkások megbízottjának a szónoklata fogalmazza meg. Mindenki egyetért. S a tömeg a határozattal elindul a Conti utca felé, hogy tudtára adja azt a pártvezetőségnek, hiszen a forradalmi kormányban a szociáldemokrata párt képviselői is benne vannak. A Népszava szerkesztőségének egyik ablakában Garbai Sándor, a pártvezetőség baloldalinak ismert, a tömeg előtt népszerű tagja jelenik meg, hogy lecsillapítsa a tüntetőket. A sokaság erős kifakadásai miatt azonban teljes húsz percen át nem tud megszólalni. Ekkor végre szóhoz jut, és a felhevült embereket azzal igyekszik megnyugtatni, hogy: „A köztársaság követelésére nem kell felhívni a szociáldemokrata pártot, miután annak megvalósítására minden szocialista egyformán törekedett mindig. Csak a fejlődés törvényeit nem szabad figyelmen kívül hagyni..." Az éppen ülésező minisztertanács a Tisza Kálmán téri tüntetés és a mindenfelől hangoztatott hasonló követelés hírére minden egyéb problémát félretesz. Elhatározza: viszszakéri esküjét a királytól, hogy szabad kezet nyerjen. Még Garami Ernő, a szociáldemokrata párt jobboldali vezéralakja is azt írja emlékiratában: „Nem illett az az eskü sem az én szocialista mivoltomhoz, sem ahhoz a forradalmi helyzethez, amelyben voltunk, és amely minket a miniszteri székekbe nem is emelt, hanem a szó szoros értelmében dobott." A király személyes képviselője, József főherceg, akihez a kormány fordul, nem mer ellenkezni. Sőt — a jelen volt Jászi Oszkár feljegyzése szerint —, amikor hosszas telefonbeszélgetés után sikerül kieszközölni a király felmentő nyilatkozatát, egyenesen méltadankodik, amiért a köztársaságot nem még aznap este, nem azonnal proklamálják. „Nem lesz késő ? — kérdezte a főherceg, aki ebben a pillanatban sürgősebbnek tartotta a köztársaság kikiáltását, mint — a forradalmi kormány." József főherceget és az egész reakciót enynyire megrettentette a tér szava. Ezért — történelmi kötelességet teljesítve — változtatták a tér nevét a felszabadulás után „Köztársaság tér"-re. (Nem pedig, mint sokan gondolták, hogy egyszerűen egy politikailag hitelét vesztette nevet korszerűbben csengő elnevezésre cseréljenek.) Mindez, amit itt írunk, halvány vázlata annak a történelmi útnak, amelyet az egykori névtelen, városszéli térség egy évszázad leforgása alatt megtett, miközben a nagyváros szívének fás, gyepes, üde foltja lett. Arra a napra pedig — ne felejtsük el azt se soha —, amikor a tér a város tragikus, sötét foltjává változott, amikor minden hagyományát megcsúfolva beszennyezte, hírhedtté tette az ellenforradalom vandalizmusa, Budapest forradalmi érzelmű dolgozó tömegeinek 1957 eleji impozáns ellentüntetése válaszolt. És nemcsak a tér jóhírét, becsületét állította vissza, és nem csupán szocialista hagyományait vitte tovább. Hanem — tudva, nem tudva róla — annyi idő után is hiánytalanul tejlesítette az egykori fogadalmat, az elnyűtt, kétkézi munkás, 69-es ükapákét: „Esküszünk, hogy hűen fogunk kitartani!" Emléktáblát a térre! Jobban számon kell tartanunk a város küzdelmes és szép történetét. Hogy ne csak szeressük, tudjuk is, mi mindenért érdemes szeretni Budapestet. VIHAR BÉLA Napkelte a hatodik emeletről Csobog a házak ormán a kéklő, habos éjjel, sjószagú tehénkék csurranó hűs tejével jő már a tejeskocsi, megcsörrennek a kannák, ahogyan fürge kézzel az aszfaltra kirakják. Mellette nádkosárban, mint tojással telt fészek, seregnyi piros zsemlye várja, hogy mikor ébred az elszunnyadt tejesbolt, megszakítva mély álmát felnyitja majd redőnye lecsukott szempilláját. Az égen ékszer villan, a hajnalcsillag fénye: egy sugárujj most tűzte kacéran köntösére. Lombtenger ring alattam, és hallom a feloldó klorofil pezsdülését, a bibeszál, a porzó selymesen összehajlik, szikrát vet a kerengés, a fák kérgén kibuggyan a csorgó, lágy aranyméz. Madárraj rebben, csattog, a szárnyait kitárván ékes körívet rajzol felsikló röppályáján. Távoli gyárkémények forgatják füstzászlóik, valahol rádió szól, köszönti hallgatóit. Ott széttárul egy függöny, itt megcsattan az ablak, az éjjeli műszakból valaki hazaballag: Öt óra, cseng a reggel, és a fényzuhatagban fürdetem arcom, mellem, köröttem bimbó pattan, s a trolibusz lépcsőről kíváncsian tekint rám kalauz-öltözékben, a költő, jó Francis Jammes. 8