Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Tabi László: Ketten beszélnek

császárszakáll volt mindig az első virág, amely tavasszal, odahaza a kertben, kidugta a fejét a földből. Minden reggel várt rám valami meglepetés. Gyönyörű gyümölcsfáim voltak. Amikor virágot bontottak, olyanok voltak, mint a menyasszonyok. Én ültettem valamennyit. Sokszor az volt az érzésem, hogy ismernek ... Gondoztam is őket. Tél végén már lekapartam a törzsüket, levágtam róluk az elszáradt ágakat. Tavasszal gondosan permeteztem. Hoztak is annyi gyümölcsöt, hogy sokat. Tudja, jól megéltem belőle. A nyugdíjamhoz alig kellett hozzányúlnom. — És azóta nem látta a kertet? — Tavaly odahaza voltam. A kerítésen keresztül benéztem a kertbe. Nem szégyellem megmondani, hogy elfogott a sírás. Mintha mindent össze-vissza hánytak volna benne. A fák gondozatlanok voltak, kevés gyümölcsöt láttam az ágakon. Az utakat felverte a gaz. A fehér nárciszok, amik az utat két oldalt szegélyezték, kipusztultak. Amikor visszajöttem, napokig nem hallották a hangomat. A fiam váltig mondta: mi van édesapám ? Megbántottuk talán ? De én nem válaszoltam, nem akartam, hogy nevessenek rajtam. Mit értenének ők az egészből ? Nem akartak egyedül hagyni és elvittek az Operába. Tudja, ott mindenki énekel. Egy szót sem értettem belőle. Odahaza, ha eljött hozzánk a Faluszínház, jól elszórakoztam. De az Operában az első felvonás végén már aludtam. Nem való ez nekem — mondtam a fiamnak és nem mentem többet, akárhová is hívtak. Én vittem el őket egyszer egy kis korcsmába. Bort parancsoltam az asztalra, meg cigányt a hátam mögé. Ott aztán megmutattam, hogyan mulatnak nálunk az emberek. Volt is becsületem pár napig. — Aztán sokat gondolkodom azon, mi lesz velem, ha egyszer beteg leszek ? Hiszen máris fájnak az ízületeim, azért is járok a fürdőbe. Hatalmas kezei megelevenedtek és szinte különváltan magyaráztak valamit. Elszabadultan, vadul beszélt ez a két kéz, ámultán figyeltem vergődésüket. Már nem kísérték a beszédet, hanem önállóan ágáltak. Én megértettem a fellázadt kezeket, ezek így, betegen is, dolgozni szeretnének. — Ki vagyok én itt, ebben a müliós városban ? Szürke kis veréb, egy a körúti verebek közül. Ha beteg leszek, talán jut egy kórházi ágy, ahol lefogják a szememet. Odahaza, tudja, ott a Füredi doktor! Az már ismer gyermekkorom óta. ő nem hagyna el. És jönnének a szomszédok, a barátok, öreg asszonyok, akiket jóformán alig ismerek. És mind ott lenne és mind segítene, ha a szükség úgy kívánná. De nekem Pestre kellett jönnöm. — Itt, a fürdőtől nem messze van egy szociális otthon. Néha elsétálok előtte és elképzelem, kik is élnek ott. Biztosan ilyen magamfajták, akik ide vetődtek. Ki így, ki úgy. Lehet, hogy engem is betesznek ide, amikor már nem tudnak velem mit kezdeni. És nem is haragudhatok érte, a fiam is dolgozik, a menyem is ... Kezei megnyugodtak, lemerültek a vízbe. Maga elé meredt a kisöreg, és nem szólt többet. Én sem zavartam, pedig sok mindent mondhattam volna. Nem a vigasztalás üres szavait, mert azoknak már itt semmi értelmük sem lett volna. Emberek jutottak eszembe, akik öregkorukban elmentek a tengerentúlra a gyerekeikhez, és nem jöttek többé vissza. Leveleiket ma is őrzöm, csupa dicsekvés és csupa rejtett zokogás sűrűsödik bennük. Volt köztük olyan is, aki visszajött. Lakás nélkül, gyerekek nélkül, de haza. Ezer szétszaggatott gyökeréből lebocsátott néhány haj szálgyökeret, hogy itthon érje az utolsó óra kongása. Hogyan mondta a kisöreg? Az ember is olyan, mint a fa. Nem lehet áttelepíteni öreg korában sehová. Tabi László Ketten beszélnek — Figyelmeztetem, hogy töredelmes vallomással megkönynyíti a helyzetét. — Igenis, kérem. Úgy mondok mindent, ahogyan történt. — Szóval ott tartottunk, hogy felvette a legjobb kabátját és kiment a Keleti pályaudvarra. Mikor? — Közvetlenül a bécsi gyors érkezése után. — Említette, hogy bőröndöt vitt magával. Üresen? — Nem, kérem. Vizes homok volt benne. Hogy jó nehéz legyen. — Értem. És aztán? Folytassa! — Kiszemeltem egy középkorú férfit és megszólítottam. — Mit mondott neki? — Megkérdeztem, hogy hol válthatnék be dollárt, mert nincsen forintom. — Szóval megtévesztette az illetőt. — Csak félig. Mert forintom csakugyan nem volt. — Milyen nyelven kérdezte meg? — Magyarul. — Halljuk. Szárul szóra. — Ha jól emlékszem, így: „Tessek nekem mondani meg kerem szepen, váltani be dollar forintra hol tudni?" — Szóval tört magyarsággal. — Igenis, kérem. — És erre ? Mi történt ? — Az illető úr nagyon kedvesen belém karolt és kivitt a taxiállomáshoz. Még a bőröndömet is cipelte. Azt mondta, hogy nagyon szívesen lesz a segítségemre, estig majd vele töltöm az időt, hazafias kötelességének tartja. — Hova mentek a pályaudvarról? — Felvitt a Gellérthegy tetejére, hogy nézzem meg a várost. Aztán bevitt a Citadella sörözőbe és megtízóraiztunk. Vajat és kaviárt rendelt. És sört ittunk. — Ő fizetett? — Hát persze. Nekem nem volt forintom. — Miről beszélgettek? — Én elmondtam, hogy milyen nehéz az élet odaát, ö elmondta, hogy milyen nehéz az élet ideát. És körbevitt taxin, hogy nézzem meg a várost, milyen sokat változott, mióta én nem láttam. — És magának nem volt lelkifurdalása ? — Nem volt, mert a város csakugyan sokat változott. Mondtam neki, hogy szeretném látni a csillebérci úttörőtábort, felvitt oda is. — És onnan hova mentek? — Elvitt a Mátyás-pincébe ebédelni. Ettem süllőt roston, halászlét, somlói galuskát. Ő fizette, mert nekem nem volt forintom. — A Mátyás-pincéből hova mentek? — Kávézni mentünk a Gellértbe. És konyakot is ittunk. Aztán felvitt a lakására és bemutatott a feleségének. Jelzem nagyon csinos és kedves asszony. Megkérdezte, hogy ennyi idő után mit ennék a legszívesebben. Mondtam, hogy túróspalacsintát, mert az Torontóban ismeretlen. Fél óra múlva már készen is volt. Ettem vagy nyolcat. — Nem volt lelkifurdalása? — Miért lett volna ? A túróspalacsinta Torontóban csakugyan ismeretlen. — Tudja, hogy mi az, amit maga elkövetett? — Nem tudom, kérem tisztelettel. — Még én sem. De majd az ügyészség kideríti. — Én csak azt kérdeztem, hogy hol lehet dollárt beváltani. — De magának nem is volt dollárja! — Hogyan lehetett volna dollárom? Ismerem én a rendeleteket. De kérdezni csak szabad? — Hm ... Na jó. Menjen haza. Majd beidézzük. — Igenis, kérem. Kérdezhetek valamit? — Tessék. — Hol kaphatnám vissza a homokomat? Hegedűs István rajza 43