Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Ijjas Antal: Honfoglalás (tárca)

— Jó matekos voltam, de azt is elpaccoltam — mondta kedvetlenül. — No, menj már zuhanyozni! — nógatta a mérnök. Az üvegfalon túlról már kétségbeesetten integetett neki Zsófi, amilyen sápadt, puha arcú lány volt, annyira tele mérhetetlen energiával. A fiú megpillantotta mögötte az igazgató parancsoláshoz szokott száját és erre iszkolt. Maga se tudta miért, tartott tőle, mint mostanában a felnőttek egész világától. Míg zuhanyoztak, a keskeny, zsúfolt öltöző melletti, ablaktalan lyukban, a nedves farácson, odaszólt neki egy tetőtőltalpig fekete szőrrel borított zömök fiú: — Sport? Vissza se nézett, úgy mondta neki a vastag gőzön alig áttetsző sötétsárga fényben: — Úszás. Megyei diákbajnokság. Az dühös gyorsasággal dörzsölte vérvörösre szőre alatt rettentő, szögletes izmait a törülközővel: — Most vár a nő. Tegnapelőtt ismerkedtünk. Nem szeretném, ha lelépne. Majd egy szabad este beviszlek az egyesületbe. Fradi. Rudas uszoda. Csak a miénk az esti órákban. Értelmes beszéd volt. Minden mondat tömör. Szárazon a lényeget mondó. Ezt szerette. így beszélt maga is. Mondani akart valamit, de éppen feltartotta a fejét és szájára kapta a forró vízsugarat. Mire körülnézett, a fiú nem volt már ott. Attól tartott, nem fogják megismerni egymást felöltözve. A z augusztusi hőségtől csillogó utca f öl\ lött ólomfehéren lángoló, alacso-1 \ nyabb, de vakmerőbb ég, mint amit otthon megszokott. A világ három legformásabb kis romalánya flangált át látóterén a Mátyás tér felé. Vékony, zöld, nagyvirágú selymeiken a nap jótékonyan világított keresztül. Lármásan fecsegtek, félig cigányul, de rá se köptek. És ez homályosan sérelmes volt, mert megszokta, hogy megnézik a lányok, tetszik nekik, azonkívül a „mostohaapja" majdnem egészen új nyári ruhájában még elegáns is volt. Pár lépésnyire volt a sarki espresso-vendéglő s a hol emeletes, hol földszintes házak előtt hörögve hömpölyögtek át a teherautók, a keresztutca végén a Kerepesi-temető kopár fala fehérlett, az emésztő hőségben már sárguló lombú fák és Kossuth Lajos mauzóleumának oszlopai és oroszlánja fölött lebegő bronz-csaj olvadt rá a még mindig vakító délutáni égre. Ennek vezetett neki az utca, az itt még gránitköves kocsiút. — Piszokfészek — gondolta megvetően. Oda volt bilincselve a szabadulás reménye nélkül a hatodik házba, az ötemeletesbe. Most tudta meg, ami eddig oly természetes volt, akár a levegő, hogy a szülővárosa milyen szép. Nagyszülei — különben öreg, mohos emberek — ott laktak a megyei könyvtár csöndes, antik-sárga utcájában, igaz, ódon lakásban, de nemrég restaurált egyemeletes műemlékházban; boltozatos kapualjak között az egész házsor ferdén kaptatott föl a székesegyház kettős park-terére. Ott érte őt mint bűvös ujj a Szépség: smaragdzöldlombú fák, s a szökőkút medencéje körül vérvörösen nyíló kardvirágok, a püspök karcsú, lendületes ércszobra mögött a tőle restauráltatott majdnem ezeréves dóm haloványan méz-sárga, sima falú és halványzöld tetői, a zömöken karcsú négy saroktorony, s ott lent szemközt a lányiskolák tömbje. Igaz, az ifjúság boldogsága helyett az örök nyugtalanság: pénzért járni, hol apjához, hol anyjához, mert hol egyikük, hol másikuk „feledett el" fizetni, pedig nagyszülői nyugdíjasok, és nem tudják „csak úgy" maguknál tartani. Meg zsebpénznek is le kellett léptetni valamelyiküktől néha egy-két zöld petőfisándort. De amikor váraüanul állás kínálkozott, a család nagyon szépen összefogott érte. Az apja nővérének a fia itt dolgozott a garázsban, váratlanul kellett Szegedre mennie, s ráhagyta az állását és albérletét is, neki pedig úgy kellett felrohannia Pestre, elfoglalni helyét, amit azonnal megkapott. Apja nagylelkűségi rohamában előre kifizette negyedévre lakását s a többit is ígérte, az anyja meg új férjének két alighasznált ruháját adta, s ágyneműt is küldött vele. Még csak öt-hat nap óta volt Pesten, két napjába került míg felvették és munkakönyvet váltott, bejelenetette magát mindenütt, s utána már három napot dolgozott is. Utálta a környéket, az emeletes és a földszintes nagy házakat, zilált udvarokat. Köröttük dacos tűzfalakkal szöktek magasba az emeletek. Ott lakott a Kossuth Mauzóleum felé eső házban, a harmadik emeleten, nyugdíjas vén színésznő tűzfalról alánéző cselédszobájában. Ágy, asztal, szék — mindössze ennyi fért el. A ruhásszekrény kint állt az előszobában. Az udvar keskeny, szédítő aknája még két emelettel meredt magasabbra. Az udvari lakások nem is láttak napot. Az öreg hölgy kincseket őrzött két naptalan udvari szobájában, a sötétséget magukba szívott biedermeier-bútorok között a falra aggatva: régi vidéki és népszínházi zenés darabok plakátjait, babérkoszorúit és színes selyem ruha-rongyait; szekrényeiben is jelmezek molyosodtak kámforba ágyazottan. Ráncos, finom arcbőrét mindennap kölnivízben mosta meg; ugyanabban a kölnivízben, amit mindennap visszatöltött ugyanabba a háromliteres, üvegdugós üvegbe. Az illat, a kölnivíz, a tűzfalra nyíló fürdőszoba rendkívüli világossága, és gondozottsága — ez volt az egyetlen mindennap takarított helyiség — valami ledér jelleget adtak a lakásnak. Minden, amit csak otthon megszokott, hiányzott; hiányzott a lombok parktérről áradó nyers illata, vagy amit még a gimnázium ablakából is láthatott a főtéren: a zöldkupolás dzsámi aranyszín nyolcszögletű ékköve, s fölötte az örök Mecsek smaragd vonulata és a meleg sötét lila-arany ég. Itt — izgága háztetők hullámzottak az alacsony és irtózatosan tág, füstölgő látóhatár felé. A Gellérthegy sziklája mint zátony áll a háztetők tengerében. Fölötte szerencsére a Szabadság-szobor lebegtette diadalittas karcsúságát a fehér, száraz égen. De a bronzlány nem láthatott ide! Földszintes házak udvaraiba lehetett volna itt lelátnia, ahol apró műhelybódék álltak és rozsdás cégtáblákból összerótt csirkeólak. Hiányzott még innét az otthoni, a pécsi utca túlsó végén a parktér alatt a rengeteg nagy épületsokaság, ahol annyiféle leányiskola és leányinternátus van, amennyit csak el lehet képzelni, s ahová már reggel félnyolc körül karcsú diáklányok csapatai szaladtak lebegésük testetlen illatában, kopogva magas cipősarkakon, ami különösen hátulról tette a lábuk lengő vonalát kábítóan éretté-asszonyossá. Az ismerős lányok felintettek neki a zöldremázolt, ódon kapu fölött az ablakba a túlsó oldalról: — Szia! — vagy: — Szevasz! — Egyik harmadikossal — vidéki orvos lánya volt — a csókig eljutott egyszer a téren; sötét padon, ahonnét a zöld lomboknak a villanyfénytől fehér hasára világítottak a lámpák, a rémült ellenállástól hirtelenül zárttá és feszessé lett s a vágytól pillanatra forróvá olvadt ajkáig jutott el, éppen a vizsgák előtt, inkább kíváncsiságból, amikor elment valaki, fejcsóváló felnőtt, a pad mellett. A lány felugrott, elsietett és anélkül utazott el, hogy beszélni tudtak volna. Egész nyarát megrontotta, hogy minden délelőtt lent csavargott az utcán; ha írna a lány, el akarta fogni a postást, — felbontanák levelét nagyszülei. Különben is mérgezetté lett ez a nyár. Hogy érettségijével nem vették fel az egyetemre, nem tudta már, mi lesz vele. Az uszodában ütötte agyon idejét, egyedül és mogorván. Néha unottan, gondterhelten táncolt az espresso kék fényei közt este. De senki sem tett neki szemrehányást; úgy bántak vele, mint valami beteggel. Szüleivel való kapcsolata csak a pénzre zsugorodott le. Mindegyik egyre szorosabban átadta magát az új élettársnak; és ezt kívülről nézni olyan volt, akár a csókolódzást: aki nem résztvevője, annak visszatetsző vagy nevetséges. Tudta, szeretik nagyszülei, mégis alig várják, hogy elkerüljön tőlük; jobban szerettek egymagukra lenni. A felnőttek világából való kiábrándulás elszakította őt valamitől, amiben eddig élt és magányossá tette. Váratianul került ide, fejveszett gyorsasággal. A szikkadt, öreg színésznőt, aki még most is olyan egyenes, merev, gőgös, mint az ezüstfejű ébenfabot, amellyel otthon is járt: ugyan Ilonka néninek szólíthatta, de mindig hozzá kellett tennie, hogy „kérem" — ezt megmondta neki ez az Ilonka néni, irtó előkelően. A lakók közül idáig még alig látott valakit. A tűzfal harmadik emeletéről a koszos udvarokra letekintő cselédszoba hátatfordított a házban lakott világnak. Az is különös volt, hogy az öreg dáma délutánonkéntelments mindig órákkal az ő munkából való érkezése után szokott hazajönni. 11