Budapest, 1947. (3. évfolyam)

2.szám - RÉVAY JÓZSEF: A költő feltámadása

Quintus Aelius Apollonius kőkoporsója Lupus sírversével h y beszél a fiatal halott. Azt mondja : röpke és csalékony az emberi élet, nem tudod melyik pillanatban ér utói a halál s ha már úgyis meghalsz, legalább élvezd azéletet — amíg telik idődből ; de okosan élvezd: neesak az ételt, italt, szerelmet hajszold, necsak Venus virágait szeresd, hanem becsüld meg Pallas Athene, azaz Minerva bőséges adományait is, vagyis műveld szellemedet, légy jó és igazságos életed minden percében, mert akkor nyugodt lélekkel térsz meg sírodba és nem sajnálod ittliagyni a föld gyönyörűségeit. Ismerős hang ez, ismerős életfilozófia, húszéves fiatalembertől nem telik ekkora bölcseség. Igen, ráismerünk, Epikuros hangja ez! Hányszor olvassuk a sírfeliratokon : »Az élet bizonytalan, csalóka, röpke, törékeny, sorsod a kegyetlen Párkáktól függ, élvezd hát a földi gyönyörűségeket, amíg lehet!« így beszél Trimalchio a híres lakomán : Haj, nyomorultak mink, csak por, hamu, se nini az ember, Erre a sorsra jutunk a halál ha lezárja szemünket : Élvezzük hát, míg vígan együtt lehelünk. (Ford. Révay József) És ezt ismétli a Pannoniában talált híres Acastus-pohár felirata : »Rövid az élet, törékeny a remény! Jertek, ég a lámpa, amíg lehet igyunk, barátaim « Es jól ismerjük ezt a vidám életbölcseséget Horatius verseiből : »Ne törődj vele, mi lesz holnap! Élvezd ki minden percedet, ne vesd meg az édes szerelmeket!« És hogy még egyet idézzek : »Bort és illatszert és drága rózsák hirtelen hervadó virágait hozasd ide, míg módod, korod és a három Párka fekete fonala megengedi'« Sírfeliratunk kísértetiesen emlékeztet az epikurosi életbölcseségnek erre a horatiusi fogalmazására. Ezt a szép verset néhai Nagy Lajos, régészetünk büszkesége, felejthetetlen vesztességünk találta ineg és adta ki és ő volt az első, aki a vers epikurosi jellegét hangsúlyozta. A sírversekben egyébként alig találunk egyéni, megragadó hangot, újszerű költői kifejezéseket és emelkedettebb művészetet, de ez a vers szép : verselése jó, stílusa csak ritkán zökken, a költő a rég bevált s kissé már meg is kopott szólamokat eléggé ügyesen rakta össze újra. Olvasott ember volt és jól verselt, annyi bizonyos. De vájjon miért vésetett a gyászoló anya ilyen epikureista ízű verset korán elhunyt fia sírjára? Igen-igen, bizonyára azt akarja mondani vele, hogy íme, az élet milyen ingatag és tünékeny, a halál még a fiatalembert is elragadja, tehát amíg tartanak napjaink, élvezzük bölcsen és nemesen az életet, igyuk ki minden borát, szakítsuk le minden virágját. A névtelen fiatal katonára gondolok, akinek mindebből semmi sem jutott, aki »még élni sem élte az életet«, s máris »halni kell neki, halni«. Ezen a csöndes nyári estén, a napfényes déli séta után, vele beszélgetek és furcsa sorsára gondolok. Tudom, az ókorban jóval kisebb volt az emberek átlagos életkora a mainál, de meghalni húszévesen, az ifjúság virágjában, igen, az irigy istenek kemény bosszúja volt ez, úgy hitték, a zord Párkák sötét és kaján mesterkedése. S a fiatal halál szomorúságát még azzal a kegyetlenséggel is tetézte a sors, hogy letörölte a kőről a fiatal katona nevét. Majdnem 1800 éve állja már a kőkoporsó a gyilkos Idő acsarkodásait és győzelmesen állja, de egy-két szilánkja lepattan s magával viszi az ifjú katona nevét az örök feledésbe. 0 ha tudnám ki volt, mindjárt közelebb érezném magamhoz! így csak testetlen árnya imbolyog előttem a léthei rétek asphodelosai között, a messzi századok opálos derengésében. És amint a csöndes nyáresti órán a verssel játszadozom és megpróbálom magyar hexameterekbe kerekíteni a szép és bánatos latin versek áradását, megint csak utamat állja egy sérülés : igen, a vers hetedik sorának elején is lepattant egy kőszilánk s most hiába töröm a fejemet, nem tudom kitalálni, milyen szó lehetett valamikor itt, a mai üresség helyén. Néhány betűroncs ködlik fel esak homályosan a kövön, mintegy csontváza az eltűnt latin szónak. Hiába, nem találom az élő szót, nem tudom latin zengéssel megtölteni a megsántult és kicsorbult hexametert. Bosszant a barbár, aki összezúzta a kőkoporsó fedelét és lepattantotta a kőszilánkot innen, a hetedik sor elejéről. Pedig mindenáron tudni akarom az elmosódott latin szó titkát ; tudni akarom, hogyan szerkesztette meg a költő a szokatlan összefüggést Venus, Ceres és Minerva között? A kő azonban kegyetlenül ellenáll, a szó sötét leplekbe burkolódzik. HANGTALAN, szívós viaskodás ez az éjszaka csöndjében. Most már a vadászszenvedély tüzel. Hiszen értem én a szöveget enélkiil a makacs szó nélkül is, ez már legfeljebb csak halványan módosíthatja az értelmet . . . igen-igen, de hátha éppen ez a szó döntő fordulatot adna a vers értelmezésének? Hátha ezen fordul meg minden? Egy belső hang ösztökél : ne add meg magad! Hát nem is! Meg kell találnom azt a szót! Igen, függetlenítem magam a betűroncsok szarkalábjaitól, csak a józan észre hallgatok : milyen szót kíván ide a nyelvtani szerkezet és az értelem? Igen-igen, így bizonyosan rátalálok a rejtélyes kulcs-szóra. Az éjszaka csöndjében egymásután bukkannak fel a többékevésbé ideillő latin szavak ; szépen sorbarakom őket és rendre megvizsgálom : melyiket tehetném be a versbe? Versről van szó, vigyázzunk, figyelmeztetem magamat, mert fantáziám mellett most is őrt áll a filológus, hogy a szó szépen illeszkedjék a hexameter mértékébe : no ennek a követelménynek egyik-másik meg is felel, ha nem is éppen az. amelyet legjobban szerettem volna beiktatni. És inost mégegyszer : versről van szó, tehát meg kell vizsgálnom, nem adnak-e értelmes szót vagy mondatot a sorok kezdőbetűi, vagyis nem akrostichon-e a vers? Ha igen, akkor könnyű megállapítani, hogy milyen betűvel kell kezdődnie a hetedik sornak ; 73