Budapest, 1947. (3. évfolyam)

2.szám - WEÖRES SÁNDOR: Három vers - BÓKA LÁSZLÓ: A Kosztolányi-ház Bullán (Vers) - VAS ISTVÁN: A város télen ( Vers)

S aa újak ? A kontraszt nagy : a blokkházak jobban ellentálltak az exploziónak, csak gusztustalanabbul vedlettek le vakolatbó'rüket : ahogy oldalukra siit a nap, látni lehet rajtuk a rossz, olcsó habarccsal kevert egykori prosperitást. Az újak úgy élnek, ahogy szerte élnek az emberek az új házakban. így gondolná az avatatlan járókelő. Am elegyedj szóba valamelyikkel, aki itt lakott már az elmúlt időkben s végigélte a Vízivárosra szakadt kéthónapos világtörténelmet. Mintha az utcák — miként az egykori, trecentos Sienában — frigyet kötöttek volna egymással, s egymás ellen s harcolna a Zsiráf kerülete a Teknőc utcáival. Valahogy így álltak egymással szemben a házak, s a Kapás-utca nyakát kettészelte a sánc. Az emlékekkel még ma is birkóznak, hallom reggelente, mikor a régiek kiállnak a kapukban, s halk szóval pörgetik az élményolvasót. Megújul ? Bizonyosan csak idő kérdése, talán tragédiánk között egy békésebb évtizedben felszabadít, s vedlésre késztet egy-egy utcát a városrendezés. Néhány hónappal ezelőtt Stockholm óvárosán vezetett keresztül egy finn költő, aki sokáig itt lakott a Királyszigeten. A Vízivárosban járok — gondoltam —, kissé itt-ott magasabbak a házak, meredekebb — furcsa — az emelkedő. Rákóczi kora óta ebben a városban nem ismerik a háborút. Valami álomszerű Víziváros ködlött elém, amilyen maradt volna a templomokkal szegett egykori kerület, ha nem tapostak volna rajta keresztül újra és újra az idők. Leporolták volna a frízeket, az ólomkristályos ablakok sértetlenül domborodtak volna bele a házfalba, a régiségboltok — minden kis utcára jó néhány jutott — édes lim-lomja csak hívebbé tette volna nálunk is a késő-barokk hangulatát. Ilyen Budán a Víziváros, mondtam a poétának, kissé büszkélkedve; miért mutassam, hogy elfog a fájdalom. Amikor hazatérve, első nap lekanyarodtam a Mártír okúijárói, belepett újból a kék pára, ködösen s csodálatos finomsággal remegni kezdtek az omladékos, sértett körvonalak. Ezt a magányos, reggeli délibábot a Vízivárosban nem tudja utánozni az északi ország, a varázst, mely ráborul a görbe, magányos utcákra — a Duna nem osztja meg — most már látom — egyetlen várossal sem. HÁROM KÖLTŐ ÖT VERSE PEST Járkálok este Pesten, köröttem a zajba zaj olvad. Oly idegen nekem a városi fény, hogy toronyórának néztem a holdat. JELIGE Bárhogy dalolsz, nem bírsz dalolni szebben, mint némaságban a szélkakas. Bárhogy táncolsz, nem bírsz táncolni szebben, mint az egylábú ruhafogas. R O (, T O N / E S I RIX, E P HE Magának diktálom e verset, Eva, s még nem tudom, hogy mi lesz benne. Mint barna haján a fény karéja, úgy tudna táncolni az ember-elme, s mint írógépén a gyors betűk, úgy tudna ébredni e dal : mindig itt volnék magával együtt e szókban, mint körül az irodafal. WEÖRES SÁNDOR A KOSZTOLÁNYI-HÁZ HVDÁN Kiégett, bombatört falak, a sárga vakolat lemállik. Iia járok néha még a Vár alatt, ez a romház mindig megállít. A háztetőn turkál a szél, dús hajába borzolt így régen. Hol meleg kályha állt, ott áll a tél, feszít a fagy a repedésen. Ez a ház : Kosztolányi-ház. Versbeli világ álom-tája . . . S a házra többé sohasem vigyáz Kosztolányi Hattyú kutyája. BÓKA LÁSZLÓ A VAROS TÉLEN A tél, a hosszú tél megint bevájta karmát agyamba és szívembe — fényes pengéjét a fagy újra kifente s az ablakokat szigorú csipkéi takarják. Sápad a föld : lehelletével egyszerre belepte a sztyeppe, a sztyeppe ! De a város mintha a nagy hiányt vágyná mindig, az óceánt, a lágy levegőt, a sós szellőt, s zöld, sárga, piros, kék fényeivel villog a ködön át, kikötőnek képzeli este magát és léha Levantét mímel. VAS ISTVÁN 52