Budapest, 1947. (3. évfolyam)

2.szám - PASSUTH LÁSZLÓ: Víziváros

PASSUTH LÁSZLÓ VÍZIVÁROS Hájnál János rájzáivál JXeggel szoktam átmenni rajta. Az a különös kék pára libeg fölötte, mely a partokat csak délután, a »Vheure bleu« félórájában lepi el. Mintha fellazítaná a körvonalakat, színessé varázsolná a port, belepné a sebeket és szakadásokat. Ilyenkor alig látni bentlakót. A görbe kis utcák öregei dohognak csak a járdaszélen, kezükben százesztendős seprőkkel. A többiek átmennek rajta, csörgedeznek északról, hogy egybeömöljenek a Híd előtt. Esztendeje mindennap járok benne. A legkisebb változást is észreveszem. A Kacsa-utca hajlásában ott áll a veterán, csupa-tüzfalú ház. melyről úgy mondják, hogy sokáig bordélyként szolgált a hódoltság alatt. Homlokzata erre mutat : eredetileg nem volt rés rajta, később apró, dicstelen ablakokat vágtuk be kegyetlen kezek. Köröskörül jobbára minden összedűlt. Az ódon tűzfal-homlokzat csonka meredőjével itt áll, nagyjából sértetlenül, oldalán legkorszerűbb két páncélozott óvóhely ablakkal, hogy sorsában így példázza az időt. Csak bent, a poros, misztikus udvarban nem változott semmi a századok alatt. Ha benézek rajta, reggel félnyolc körül, úgy érzem, áll benne a régi levegő. Egy vendéglő nőtt ki, majdnem a semmiből. Tavaszon láttam, ahogy — majdnem minden szétesett kis házzal idővel történik valami — emberek kezdenek járni a téglarakáson , melyet előtte való nap, néha kaláka formájában, kiszabadítottak a törmelékek közül a bentlakók. Másnapra nőtt, egy hét múlva formát öntött e sajátos vízivárosi konstrukció. Mijitha először elleplezték volna az omladékot s a romlást, a félig-meddig épenmaradt belső falakhoz hozzátapasztottak egy kis, mutatós terraszt. Minden, persze, rusztikus. De szívszorongatóan jó látni, ahogy a formátlan, széttiport házak közt muskátlisorok nyúlnak el és kirakták az asztalokat. Aki megépítette, régi ember lehet. Megőrizte e furcsa, kevesektől ismert hagyományt. Ki emlékezik a Medve-utcai szép portálra ? Olyan volt. mint a Várban, az Országház-utca körül. Hatalmas barokk, ide nem illő kapuzat volt, nehéz cicoma az öreg házon, melv belülről, szomorú kis udvarával alig mutatott különöset. A portált nagyon szerettem. Egyszer, tízesztendeje alkudtam a házra. Pénz nélkül, inltább a játék szenvedélyéért, azért, hogy talán bekövetkezik a csoda s a szép portál az enyém marad. Minden ellene mondott, a logika, a józan polgári megokolás. Az utca szűk volt, szemben műhely és zajos iskola, a levegőben ájult csend, az udvar reménytelen s poros. így elmúlt. Évtizeden keresztül kerültem a Medve-utcát. Sértődés volt bennem s nosztalgia. Nem akartam látni a barokk kapubálványt, mely nem lett az enyém. Ma már ezért végigmehetnék rajta. A ház nincs. Úgy porladt szét, ballusztrádjával és kariatidáival, mint a por. melyből vétetett. A mellette levő nagyobb, ósdi ház még megtartotta valahogy siket és vak oldalfalait. Az én Medve-utcai házam holttetemében — kupaca kinyúlt az utca túlfeléig — göröngyös gyalogjárót koptattak az idők alatt a járókelők. A templom, az ispotályosok s kedves nővérek temploma. Milyen különös, amikor egy régi templom divatbajön. A hajdanibb időkben úgy hittük, zárva tartják, kapuja sohasem hívogatta be nyitva a híveket. A vízivárosiak buzgóságát akkortájt kielégítette az Anna-templom s a ferencesek. Ma belekerült a híd folyam sodrába s valaki egyszer megpróbálta az ajtót : nyitva volt. Azóta sokan néznek be reggelente, mielőtt a súlyt Kristófként a túlsó partra viszik. A templom belülről csodálatosan ép. Az a beszédes, sokrétű, megszokott barokk, melyet Itáliában nem vennénk észre, itt majdnem középkorinak hat. Ha néhány lépést teszek oldalvást benne, az édes kolozsvári Alma Mater templomára, hűs és egyszerűbb jezsuitabarokkjára emlékeztet. A reggeli emberek egy percre állnak csak benne, mintha a lélek gyors, alkalmi betérője lenne, melyet szokásból sem mulasztanak el azok, akiket még az innenső parton ér a háromnegyedes harangcsilingelés. Ha kifordulsz a kapun, látod a két édes Fő-utcai házat. Az egyik mintha zavartan illegetné kopott Napoleonkalapját — a tető kecsesen, gráciával hajlik s hely marad rozettákra az ablakok között. S a másik magasabb s szikárabb, majdnem kísérő, néhány évtizeddel fiatalabb lehet. Frízei — az angyalos girlandokkal — kopott bájukban még ma is kissé nevetnek az időn. Hogy él a Víziváros ? A dél, a harsány nappal alig kedvez neki. Hajnalban éled s estére találja meg ősformáit, a mindent megszépítő párák között. Egy-egy házacskánál mintha tanakodnék a vándor : lakik-e, lakhatik-e itt valaki ? Parányi toldozott üvegablak, köriildeszkázott kis szívkémlelő mutatja, hogy bent, valahol a homályos és megmaradt szobákban élnek a régi emberek. 49