Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - MOLNÁR KATA: Lohengrin fia (Elbeszélés)

fiával: — ennek az életbentartására szegény Marianka rámegy, mire visszajövök, — gondoltam. De nem ment rá, ellenben — hát akármennyire hitetlenkedel is, romantika történt. Ott maradtak, amikor elmentem, ketten szépen a verandán, Guszti a le-leragadozó szemével, Marianka meg a görcsös igyekezettel, hogy lehetőleg föl ne zavarja és hallgasson is mellette, de háziasszonyi tisztségében szórakoztassa is, ha muszály. Hát szórakoztatta, szegény elkezdett beszélni szép csendesen olyasmiről, ami a másikat is érdekelheti, ha hallja, meg ami neki is jólesett, — rólam. Guszti úgy látszik föl-fölébredt, hallhatott is valamit, mert még kérdezgetett is közbe egyetmást; aztán ránéz pislákoló szemeivel Mariankára, kicsit gondolkozik, aztán egyszerre csak azt kérdi tőle, hogy igazán lesz-e most megint kisbabája. — Persze, —felelte Marianka —• ha Isten is megsegít. Guszti kicsit megcsóválta a fejét. — Hm — mondta csak úgy magának, megint gondolkozott kicsit, vagy talán elaludt, aztán egyszerre csak fölébredt megint és megkérdezte Mariankától, hogy nem fél-e. — Mitől? — kérdezte Marianka meglepetten. — A kisbabától, — mondta Guszti — attól, hogy most megint szenvedni fog, pedig most már azt is tudja, mi vár rá, mert egyszer már végigcsinálta. — Oh, — mondta Marianka csöndesen, a nagy szemével — hogy félnék ? Ez szent dolog. Erre elhallgattak, Guszti alighanem újra elaludt, de egyszerre csak megcsóválta a fejét megint. — Maga is szent egy kicsit — mondta egészen váratlanul. — Magának kezetcsókolnék minden nap, ha közelebb laknánk. No, Marianka a meglepődéstől majd elájult. Az biztos, hogy mire én visszaérkeztem közéjük, Marianka már szíve egész melegével Gusztipárti volt, végérvényesen barátságába takarta, még kedvére való elemózsiát is pakolt neki, holmi narkotizált cserebogarakat vagy mit, néhány fűzfaágat is letört táti melléjük garnírungnak, — ne is nevess, azért ez átszellemítő dolog volt. cA: — Köszönöm, — azt mondja — én még sohasem láttam olyan nagyszerű asszonyt, mint a feleséged, mindennap csókolj neki kezet, az egy szent. Befejezte, de akkor vettem észre, hogy már nincs is ébren. Most csak azt akarom neked elmondani, hogy persze mind a mai napig sem tudjuk, hogyan érkezett meg Sopronba. Na, hát aztán elmúlik egy év, aztán mégegy; aztán mégegy, aztán mégegy. Nem mintha ez valami túlságosan hosszú idő lett volna a Gusztihoz való vonatkozásunk szempontjából, de egyszer csak azt halljuk, hogy Sopronban meghalt az édesanyja. Rémítően hosszú betegség után, békességben, rokonok között. Aztán már nem tudom, honnan ásta elő Marianka azt a hírt, hogy Gusztit a rokonság még értesíteni sem tudja, mert az afrikai események zűrzavarában egy idő óta már azt se tudják, hol van. Tudod, ha az a szegény kis beteg öregasszony nem lett volna teljesen tehetetlen halálraítélt már tíz év óta, Guszti régesrégen magávalvitte volna, ezt olyan biztosan tudom, mint ahogy te most itt vagy. És igen rossz volt rágondolni, hogy az a szegény félbolond ott valahol messze még mindig életben tudja talán az anyját, gondol is rá, — mit tudom én, nem imádkozik-e érte esténként, talán még le is térdel az ágya előtt. Megérted, volt néhány nyomasztóan rossz napunk akkor, mindegyre azt a gazdátlan kótyát emlegettük. Mert nem volt nyoma se, sehol; úgy el volt tűnve, mint tű a kazalban. És akkor, egy napon Marianka, a drága megmondja nekem, hogy lesz egy harmadik kisbabánk. És — mondhatom, különös volt — ugyanegy pillanatban szóltunk rá egymásra, hogy Guszti erre most már egész biztosan elő fog kerülni. Mire Marianka majd megint elég gömbölyű lesz, Guszti egy hajnali órában rendjén beállít. Érdekel ? Látom rajtad. De nem történt semmi. Guszti nem került elő. Pedig vártuk az egész idő alatt. Mai napig sem került elő, nem is tudunk róla semmit. A kisfiúnk pedig megérkezett és — láttad, ugye, milyen vöröshajú lett. Ha akarod megesküdhetek rá, hogy ,z állomásra aztán én kísértem ki Gusztit. De már a villamoson se tudtam bele életet verni. Hiába csináltam vele akármit, arra dőlt, amerre lehetett és aludt, mint aki ágyban fekszik. Még megközelítőleg se tudom elmondani, hogyan húztam és ültettem be a vonatba. A kalauzt súlyosan lepénzeltem, hogy vigyázzon rá meg a holmijára, de azért mégis lelkiismeretfurdalásaim voltak miatta, mikor már készültem leszállni a kocsiból, ahová beraktároztam. Es akkor, mielőtt egy utolsó istenhozzádot igazítanék rajta, kinyitja a szemét és rámbámul. 462