Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - MOLNÁR KATA: Lohengrin fia (Elbeszélés)

mlékszem, azon az őszön a világpolitika abesszin bonyodalmai juttattak az eszembe egy különös fiatalembert, akit én nem ismertem ugyan személyesen, de afrikai történetet annyit hallottam róla egy jóbarátomtól, hogy úgy éreztem, nem kell sajnálnom a fáradságot, hogy halljak valamit róla; s egy nap nyakamba kerítve a világot, elmentem a barátomhoz Zugligetbe. Elég rossz lelkiismerettel mentem, mert nem voltam náluk akkor már ugyancsak jónéhány éve, éppen azóta, hogy megszületett a második fiacskájuk. Ha nem féltek volna attól, hogy elfelejtek elmenni a keresztelőre, valószínűleg engem hívtak volna keresztmamának, eléggé ismertek azonban ahhoz, hogy ne merjenek hívni és így történt meg, hogy véletlenül ott voltam. Bemutattak az immár egykor majd idvezülendő ifjúnak, aki pólyájának édes melegében mélyen aludt, gyengesége isteni csodájának gubájába húzódva, kis élő gombolyag, — hihetetlen; beragadt, ráncos szemhéjai meg-megrebbentek s egy-egy lélegzeténél megremegett lágy fejetetejének bogárfekete hajpihéje. Ránéztem a barátom nevettető fekete üstökére, szép kis feleségének sötétlő barnaarany hajára s egészen rendben találtam a dolgokat, mert a nagyobbik fiúcska olyan elragadóan barna volt, mint a mamája, illett tehát, hogy a második most fekete legyen, mint az édesapja. — Azóta már biztosan rég iskolás ez is, — gondoltam és még számolgattan is az éveket a villamoson, nehogy szégyenben maradjak, ha erről kerül szó. Félig kidőlt öreg rácsoskapun túl, rozsdába bíborosodott őszi cserjék között, szép öreg kert közepén bóbiskolt az öreg ház, amelyikben a barátom lakik. Rozoga kis fahíd vezet elébe az útmenti árkon keresztül s amint lépked csendben az ember a levéltakarta földön, észre se véve, hogy már magánkertben jár, gyérült őszi bozótok között egyenesen nekimegy ennek az álompalotának. Félúton tarthattam talán a szép vadonban, amikor egy összegereblyézett levélhalom tetején kuporogva megláttam egy gyermeket egy kecskével. A fiúcska valami rettenetesen öreg, rozsdabarna felöltőben ült nyakig; ha az arca rám nem fehérlik, alakjának foltját tán meg se látom a nagy őszi palettán. Az arca azonban rámfehérlett és e fehér arc fölött sötéten, rőten és puhán vöröslött csodálatos hajzata, őszi színek bíborának legszebbike, lángszínű sötét selyem. A hófehér kecske nyugodtan legelészett mellette, barátsága — úgy látszott — kutyát helyettesít. Rámbabonázott a bűbájos kép, mozdulni se kívántam. De kiderült, hogy a gyermek sem. Megkérdeztem tőle, hogy apuját, anyuját itthon találom-e, azt mondta : igen, — biztatott, hogy arra tovább majd találok egy házat és akkor megtalálom az apuját meg az anyuját is. Belátva, hogy jogtalanul zavarom, tovább mentem. Csak akkor jöttem rá, hogy ez a gyermek nem lehet az, akit én utoljára a pólyában láttam, ehhez túlságosan vöröshajú volt, de fiatal is : nem lehetett több négy-ötévesnél. Alig mentem tovább, előbukkant a két nagyobbik testvér is és ők igazolták, hogy a kis vörös csoda valóban egy harmadik testvér köztük, de nem négyéves, még csak nem is öt, hanem négy és fél. De akkor már nem is voltak mellettem, futottak tovább a bokrok között. Aztán megtaláltam a házat, a barátomat feleségestül, kölcsönösen szemére hánytuk egymásnak az elmúlt számszerinti esztendőket s barátom kijelentette : nem hiszi el, hogy valami rendes érzelem hozott volna most is idáig, egészen biztos, hogy valamilyen sötét szándék indított útnak. — Olyasmi, — mondtam azon való élénk örömmel, hogy így kitalálta. — Itt van ez a sok fekete holmi az ember körül, ez a különös abesszin dolog és nekem már egy hete a te afrikai barátod jár az eszemben. Jöttem megkérdezni tőletek, tudtok-e róla valamit. A férfi dróthajú üstöke is fordul, az asszony szép feje is fordul : a két ember egymásra néz, aztán vissza rám. — Hogy jut ez neked eszedbe ? — kérdi barátom, akiről, hogy néven nevezhessem, meg kell mondanom, hogy mérnökember és Bencének hívják. ^fflekem általában így jutnak eszembe a dolgok, de ezt ők is tudhatták rólam, éppen ezért meglepett, hogy most egyszerre miért tartják különösnek. Nem is leplezték, hogy ismét egymásra néznek, hallgató csodálkozással s ezt a csodálkozásukat értettem legkevésbé. Határozottan éreztem, hogy nem rajtam csodálkoznak. Mi az, — még majd valami telepátikus eset fog kikerülni az egészből ? Tisztára lehetetlenség, az illető fiatalembert én nem is ismertem. Valóban fájlalnám, ha valami baj érte volna, de azért meglehet mondani máskép is. — Tudod mit, — mondta az asszony, Marianka — én most úgyis ki akartam menni az uzsona miatt a gyerekekhez, ti menjetek be a dolgozóba, majd én behozom utánatok a teát. Addig Bence mesél neked erről az egészről. — Úgy ... az egészről. Mindenekelőtt azonban egy lelkesednivalóan vöröshajú kis gyereket találtam kint a kertetek közepén, ezt mikor szereztétek ? Marianka közben kiment. — Már láttad? — kérdezte élénken Bence —, szóval láttad már ? 459 Borsós Miklós rajzaival MÓLNAK KATA