Budapest, 1947. (3. évfolyam)

2.szám - BORSOS BÉLA: Régi pesti poharuk

BORSOS BÉLA RÉGI PESTI ÜVEGPOHARAK A TÉLI NAPFÉNY BESÜT az óbuda-kiscelli múzeumépület ablakain és végigfut a fehérremeszelt, méteres vastagságú falakon, hogy végül ezer színre törjön a finom üvegpoharak csillogó testén. A bomba, amely a hatalmas épület templom-szárnyát romokba döntötte, a kiszámíthatatlan véletlen folytán megkímélte ezeket a lehelletfínom törékeny tárgyakat és ezzel eléggé nem értékelhető kincset hagyott meg nekünk az amúgyis elhanyagolt pest-budai üvegművesség emlékeinek területén. Ezzel a ma még nagyrészt terra incognitával szemben a szakemberek körében két végletes felfogás alakult ki. Az egyik szerint majd minden darab cseh vagy osztrák importáru, a táblabírókorabeli Pest-Buda pedig egyszerűen ezek felvevő területe, piaca. A másik felfogás — s ma egyre inkább ennek a tábora növekedik — túlzott műtörténeti sovinizmussal nagyonis bőkezűen bánik a »magyar üveg« és »régi pesti üveg« jelzőkkel. Az igazság, mint mindenütt, itt is a középúton van. Vitathatatlan, hogy a magyar és különösképen pest-budai vonatkozású üvegek nagyrésze külföldi üvegvidékeken készült és onnan árasztotta el, többnyire olcsó, bazári áruként hazánkat, másrészt azonban éppen a Székesfővárosi Történeti Múzeum emlékei bizonyítják legkézzelfoghatóbban, hogy a 19. század elején Pest-Budán fejlett iivegművesség virágzott. A teljesség kedvéért röviden fel kell vázolnunk azt a hátteret, amely honi üvegművességünk mögött áll : az európai üvegművesség helyzetét a 18. és 19. század fordulóján. Mondhatjuk, hogy már az üvegművesség kezdete óta két egymással ellentétes irány küzd az elsőségért. Az elsőt, melyet a fúvott üvegek stílusának A tanulmányban említeti poharak a Fővárosi Történeti Múzi um gyűjteményéhez tartósnak. A fényképfelvételek D'Isos Emil, a múzeum tisztviselőjének technikai eljárásával készültek. nevezhetünk, az üveghez, mint képlékeny, amorf anyaghoz alkalmazkodó anyagszerűség jellemzi. Ennek következtében semmi más művészi technikához nem alkalmazkodik és teljesen önálló üvegstílust teremt. A díszítés itt meglehetősen másodrendű szerepet játszik, a lényeg: a forma. A művész szappanbuborékszerűen könnyed, vékony, fúvott üveghólyagok erősebb vagy gyöngébb fúvásával, behorpasztásával vagy nyújtásával szinte kimeríthetetlen gazdagságú formákat hoz létre. A szilárddá merevült üvegtesten az izzó, hajlékony üveghártya lágysága, az alkotó művész kezének minden rezdülése megmarad. Ennek az iránynak legtökéletesebb kifejezése a muránói üvegművészet. Ez az irány nyomta rá bélyegét azonban a 16—18. század magyar üvegművészetére is, a magyar művészet állandóan erősen érzékelhető latinszellemű befolyásoltságának megfelelően. így születtek meg a könnyed, íveltvonalú, karcsú vagy hasas kancsók és talpas poharak, dinamikusan feltörő, vagy lehelletfínom virágkehelyként széttáruló hihetetlenül graciózus formái. Zárt felületüket legtöbbször még a köszörülés sem szakítja meg, csak a fények finom játékában kel versenyre a színek szépsége a forma művészetével. A másik nem kevésbé jelentős irányt az elsővel szöges ellentétben ásvány- vagy kristálystílusnak nevezhetnénk. Egyidejűleg jelentkezik az elsővel, lényege azonban az ásványvilágból ellesett formák kicsiszolása a vastagfalú üvegtesteken. Ez a stílus leginkább Észak-Európában terjed el, különösen Csehországban, Németországban és Angliában és a 18—19. század fordulóján az ólomüveg feltalálásával lassan egyeduralkodóvá válik. Ez a helyzet hazánkban is, bár itt 44