Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - GYERGYAI ALBERT: Francia művészet a Szépművészeti Múzeumban

Plivis de Chavannes : Puvi.s de Chavannes : Mária Magdolna Mary Magdalen IllOBH iic UJafiaHM : Puvis de Chavannes : Mapna Maraanina Marie-Madeleine vegetációvá ? Vagy inkább, e képeken túl. a polgári lét nagy válságát, azét, amely lerázza magáról a civilizáció láncait s belesüpped a vadak, a pálmák, a fekete sertések édenébe ? Bonnard-nál viszont megfordítva, mintha ez a polgári lét utolsó ünnepeit ülné, gazdag, terített asztalával, ezüstjével, porcellánjával, kristályaival, habos damasztjával, a bőség és az anyagiasság szinte végletes csendéletében, ahol az élők, az élvezők is csak egy rózsaszín s kék színfoltot jelentenek az asztal körül. Mennyi visszhang, mennyi mellékzönge Cézanne puszta nevében, önarcképének kiábrándult, bölcs és biztos tekintetében, Buffet-je barna hátterének, fehér edényeinek és színes almáinak szép rendjében ! Legbátrabb magyar festőinkre, a fiatal Kernstockra. Tihanyira, Czóbelra, Berény Róbertra gondolunk, Zolára, Cézanne földijére s elj'ogult életírójára az Oeuvre-ben, a hírnév furcsa szeszélyeire, a képek változatos sorsára, az aix-i mester százfelé szórt tájképeire és csendéleteire, amelyeket, mint nálunk is, ereklyeként őriznek a múzeumokban ! Constantin Guys és Manet között a mi szemünkben Baudelaire a híd. Baudelaire, aki rajongott mindkettőért s mindkettőben a modernség, a mai élet festőit ünnepelte. Micsoda fehér-fekete szimfónia Manet rejtélyes Legyezős Hölgy-e, hullámos fehér krinolinjában a sötétszín díványon, félelmes j'ekete szépségében a fehér csipkefüggöny előtt, sötét legyezőjével s feketetopánkás cipőjével, amely csak azért kandikál ki a tüllök és selymek tengeréből, hogy még teljesebbé tegye a fehér és fekete ölelkezésél. Talán csak korszerű divatkép, nem több. de érezzük körötte a Manet-képek bársonyos, izzó, fojtott és fékezett spanyolosságát, a Baudelaire-szonettek feszültségét, az első Wagner-operák zsongó és zsibongó zenekarát s mintha könnyedén siklana, fekete-fehér hattyúként, a zene, a festészet és a költészet hullámain . . . Monet tengeri tájai előtt ma már minden Proust-olvasó Elstirre, az Eltűnt Idő csodálatos festőjére gondol, Elstirre, akinek tájképein, mint itt a Három Bárkás képen, a szárazföld annyira egybeolvad a tengerrel, hogy a hajók házaknak, a szikléik meg hajóknak látszanak s az óceán hullámtükre barrtzdákkal szelt szántóföldnek . . . Renoir, Pissarro, Millet és Manet rajzaiból és vízfestményeiből ugyanez a frissesség és lehelletes közvetlenség árad felénk. Mindegyikük a mindennapi élet legegyszerűbb látványait rögzíti meg, a piacot, az aratást, egy esős utcát, egy köpülő lányt, táncoló, fürdő, csónakázó vagy zenélő lányokat és férfiakat, mintegy sebtében, gyors kézzel s oly kedvvel és lendülettel, hogy a néző vérét és életérzését is felhevítik. Talán itt, e rajzoknál tapinthatunk rá leghamarább a francia művészet oly egyszerű titkára, az életnek, bármily életnek, a mi mai. mostani, e földi életünknek a szeretetére. Ez ég, ez virul, ez mosolyog Renoir szőke kislányán épúgy, mint Manet spanyol táncosain, vagy a Seurat csavargóján, ez az a mély bölcseség, amelyet e kiállítás legtöbb képe és rajza h irdet, ez deríti úgy fel a nézőt, ha végigjárja a két termet, a szépség, az igazság és az élet azonosítása, az élet, a mai élet művészetié-rögzítése—s valóban e művészek és e művek ismeretével életünket tűrhetőbbnek, környezetünket elviselhetőbbnek. létünket és sorsunkat könnyebbnek s szebbnek érezzük s ezt a páratlan ajándékot a színek és vonalak csalfa játékának köszönhetjük . . . Renoir: \alcerezők PöHOap: Baabe Renoir : Waltzing couple Renoir : Valseurs 456