Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - GYERGYAI ALBERT: Francia művészet a Szépművészeti Múzeumban

sem emlegetik : de juhai kissé a mi Pállik-unk juhaival egy-testvérek. Carriere és Maurice Denis mintha megöregedett volna kissé : de Rippl-Rónaitik kedvéért elnéző gyengédséggel fogadjuk őket. És aztán hogyne szeretnők Maillolt, aki meg Rippl-Rónai barátja volt ? S Degas és Forain lapjait, amelyekró'l meg rajzohii tanult? Egy kép hatása legalább annyi részletből, tudásból, hangulatból, emlékképből és kapcsolatból tevődik össze, mint a képnek magának légköre, távlata, szerkezete s Corot fűzfás tájképe vagy kecskepásztoros ceruzarajza nemcsak üde hamvassága s tündéri könnyedsége miatt oly megvesztegető, hanem mert a kép is, a rajz is eszünkbe hozza gyermekkorunk tájképeit s eszünkbe hozzák Mednyánszkyt is. Puvis de Chavannes Madeleine-jéban nemcsak egy művész, egy kor, egy stílus remeklését élvezzük, hanem az alak és a táj egymásraható nemességében, a színek és a vonalak beszédes egyszerűségében, Ferenczy Noémi figurás és tájképes kárpitjait is. Ugyanígy Monet Virágzó Almafáit nemcsak habzó fehérségük s áradó napfényük miatt szeretjük, hanem mert francia tájakra s Szinyei-Merse képeire emlékeztetnek. A nagy művek, mint egy fényburkot, úgy hordozzák magukkal kikerülhetetlen hatásukat s megfordítva : minden mű visszavetíti elődeit. Mért félütik úgy a »tanult« művészektől ? Ők biztosítják a folytonosságot, a művészi nemesség és hitelesség alapját — s itt, ezen a kiállításon, ezek az egymást idéző s egymásra sugárzó emlékképek, a régi nagyok s a franciák, a franciák és a magyarok közt, mintha csak egy szép szökőkút egybehajló ágait táplálnák . . . S ha az egyes műveket, főkép a jelentősebbeket, alkotójuk más műveihez, életükhöz, korukhoz vagy kortársaikhozkapcsoljuk, némelyik előtt káprázó szemmel, szinte már mámorosan állunk meg, annyira elönt bennünket az emlékek, a hangulatok, a képzettársulások tarkasága. Semmi sem jogosabb és szükségesebb, mint a művészet művészi, pontosabban mesterségbeli értékelése, a tudás, a technika, a megoldás, a hatékonyság mintegy belső, műhelyi, kézzelfogható szempontjai szerint — viszont, ha ennél maradutik s lemondunk a művészet gondolati, érzelmi, történeti, társadalmi, egyszóval emberi kisugárzásairól, nem vágjuk-e el a művet a környezettel, a műélvezővel, magával az élettel való kapcsaitól ? Mért ne érezhetnők például a Chiosi Mészárlásban, a nagy, Louvre-beli Delacroixfestmény csodaszép budapesti vázlatában, a tüzes és viharos ég, a száguldó vad lovasok s a holt vagy halódó áldozatok zsúfolt, izzó, keserű és végletes színgomolyában egy nagy lélek tiltakozását minden barbár vérontás ellen s a magunk sajgó emlékeit az alélt és hangtalan bánat e színekben vonagló látványára? Mért ne gondolnánk Daumier megragadó szénrajza, a michelangelói ihletű s szinte íitáni Archimedes előtt nemcsak arra a varázslatra, amely egy tenyérnyi fehér lapon s pár fekete vonással az ember egész nagyságát és végességét belénk égeti, nemcsak arra a csodára, amely egy torzképrajzolót ilyen tiszta és fenséges remekműre képesít (mint mikor a komikus színész lemossa festékeit és vigyorát s átadja magát a szemlélet meztelen és magasztos perceinek), hanem az életnek, életünknek arra az örök sebére is, amely a köreit Delacroix : Megrettent 16 i[e,iaKpoa: McnyraBinaacH Jiouiajii. 454 Delacroix : Frightened horse Delacroix: Cheval effrayé.