Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - LESTYÁN SÁNDOR: Tóth Gáspár magyar szabó

LESTYÁN SÁNDOR TÓTH GͧPÁR maj>,var szabó i. í Egykorú magyar viselet Egyformán mostohája ő a Petőfi-irodalomnak és a szabadságharc irodalmának, holott nemcsak külön lapokat, hanem külön kötetet érdemelne. Pesti szabómester — műhelye, boltja a Magyar-utcában, saját házában, — aki Petőfi első verseskötetét segítette a megjelenésben, a márciusi napokban az ifjúság maga mellé láncolja, a rend fenntartására választott bizottmány tagja, a felszabadult Pest-városi polgárság egyik vezetője, majd honvédszázados és a honvédség ruházati osztályának élére állítják, azután bujdosó és üldözött, aki úgy hal meg 1862 májusában, mint kismadár az erdőn, hogy nyom se marad utána. Amikor megpróbálom fakó, elhalványult portréját feleleveníteni, egyúttal keretbe illesztem, hogy kifejezőbb legyen. Szükség van erre, mert keret nélkül — környezet nélkül — nem teljes Tóth Gáspár arcképe. Csak úgy nyerhet teljességet, karaktert, ha ott látjuk őt Vörösmarty mellett, a Nemzeti Körben, Petőfi oldalán a szabóműhelyben és a Pilvaxban, Nyáry Pállal Táncsics kiszabadításánál és a nagyváradi »ruhabizottmány« élén, mint honvédszázadost. Pesti iparos, magyar szabó, aki költők, redaktorok és a márciusi ifjúság csoportképéről tekint le ránk, kicsit szemrehányóan, hogy mostanáig megfeledkeztünk róla. Nyomról-nyomra jártam, mint a kopó, mikor vadat hajszol, hogy feljegyzéseket, hiteles adatokat találjak Tóth Gáspárról. Legbőkezűbben talán Váradi Antal bánt vele, Petőfiről írt verses életrajzában. (Jó könyvek a magyar nép számára, 49. sz. »Petőfi a magyar nemzet büszkesége«. Elete folyását a magyar nép számára versekben megírta Váradi Antal. Budapest, Révai Testvérek kiadása, 1896.) Az olcsó. 32 lapos ponyvafüzetben méltó hely, nyolc négysoros strófa jutott a pesti szabómesternek, akiről Váradi Antal így énekel : Volt azon időben Pesten egy polgár-kör, Ahol Vörösmarty megfordula többször. »Nemzeti Kör« volt a neve ez egyletnek, Ide gyűltek akik olvasni szerettek. E Körnek ajánlá Vörösmarty Mihály Petőfi verseit, hangoztatva kivált. Hogy ha kinyomatják e költeményeket, Megtisztelik véle a magyar nemzetet. Elfogadták volna erre a polgárok, Vörösmarty szava mert nyomós volt nálok. Hiányzott azonban hozzája a költség. Mellyel Vörösmarty óhaját betöltsék. Fölkelt beszédére a tagok egyike, Tóth Gáspár a neve, s kél ajkán ily ige : »En barátim bárcsak mesterember vagyok, Foltot nemzetünkön, ha lehet, nem hagyok. Vörösmarty mondja — s amit ő mond : törvény. Hogy egy ifjú ember, szépre, nagyra, törvén Verseket komponált, szépeket és jókat, S azokkal nemzete elé állni óhajt. Nos tehát : hadd álljon. Adom a költséget, Pénztárunk szükséget ne lásson avégett. De, hogy a költő se éhezzék addiglan, Tiszteletdíjjául nyolcvan forint itt van !« Szívig hatott a szó s Vörösmarty Mihály Egy könnyet törölvén, Tóth Gáspár elé áll, S kezét megszorítva ígyen szól : »Barátom, Nem veszhet a magyar soha, ebből látom ! Mert amíg egyszerű polgára szívében Hazafiság lángja loboghat ily szépen, Sanyargatott hazánk mégsem bukhatik el S jó'ni fog egy jobb kor, mivelhogy jönni kell!« 446