Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - TERSÁNSZKY J. JENŐ: Buta zúgolódás (Elbeszélés)

Kijön a szobalány : Gizuska. Csinos, fiatal fruska. Egészen afféle gyereklány benyomását teszi. Holott hát tizennyolcon túl van és ugyancsak érett nő. Ránéz Gáborffyra és utálatra fintorog csinos pofija. Hirtelen határoz és így szól : — Úgy rémlik, a méltósága akart valamit Gáborffy úrtól! — Igen! Biztos! — tápászkodik föl nyögve, botján a lépcsőre tett piszkos diványpárna ülőkéj érői Gáborffy. Míg Gizus, megragadva a kezét, felrángatja és így felel közben neki : — Ha nem? Akkor tévedtem. Gáborffy megy, azaz biceg, csónakázik befelé a mosókonyhába, A lány megvárja, míg hallótávolon kívül van. Akkor hirtelen kulcsot vesz ki köténye zsebéből és odanyomja Zsenditze úr markába. — Máma tán utoljára mozdul ki ez a piszok, vén nagynéném hazulról. így gondoljuk meg! Hát persze, hogy találkáról van szó. A nagynéni egy nyomortanya földszintjén lakik. Négy emelet van fölötte. Elég óvóhely a lakás. Kettes távozási ürügynek remek a vízhordás. Ezt az őszinte, édes viszonyt is most szerezte melegében magának Zsenditze úr, férfiasságával, lovagiasságával. A méltóságos asszony most sem tűri, hogy egyedül menjen vízért, két vödörrel a férje. Sok volna ez már a kíméletből! Menjen c.sak a fiatal szobacica is vízért. Ha-ha-ha! Majdnem házirendi utasítás a méltóságos úr és a szobalány naponta való kettes együttléte. De Zsenditze úr különben legföljebb sorba engedi állani Gizust a kútnál, vagy mélyen fekvő utcák vízvezetékénél, ha sokan vannak. A két tele vödröt már ő hozza. Nem tudja nézni, hogyan tántorog a gyönge kislány a nagy vödörrel a szörnyű, csapinós, törmelékes, tüskés romhalmazokon, falak résein, lódögök, emberhullák közt vivő ösvényeken. Megérdemelt jutalma ám a kislány komoly, odaadó szerelme. És őmaga, Zsenditze úr, milyen ifjú! Sosem tudta ezt magáról, soha eddig! A lány nyakába ugrik és hosszú, forró csókot váltanak hirtelen. Aztán : — Vigyázat! — néz körül a lány és komikusan a vezényszót utánozza hangja. — Vigyázat! — utánozza őt a méltóságos lir is hangsúlyában. Es vihognak! Hát nem bűbájos, fiatalos, diákos dolog ez? De alig ugrik el Gizus a folyosón az épület pincéje felé, ahonnan konyhaholmit hoz, jön már kifelé Gáborffy. Természetesen morog és korholni akarja a szobalányt : mit bolondítja őt hiába? Mivel pedig nem találja, a lányhoz címzett zokszavai alkalmas bevezető mindjárt a megszokott zúgolódás, panasz, átkozódás, dühöngés áradatához. Zsenditze doktor őméltósága pedig most kivételesen kezefejével mázolja el homlokán a mocskos verítéket, mivelhogy az óvóhely kályhájának korma ellen nincs menekvés és a piszokréteg általában már föl sem vett állapot itt. Aztán nagyot pök a markába és megint nekivetemedik a faaprításnak. Alig hallgat oda Gáborffyra. Inkább tulajdon gondolataival foglalkozik. Viszont Gáborffy agresszív kedély. Minden karatyolási bekezdése előtt így zárja le az előzőt : — Nos,szólj hozzá,kérlek! Szörnyűség ez, vagy nem? Ki lehet ebből a slamasztikából mászni, vagy sem? És egyáltalán bírja ezt az ember, vagy belegebed? Szólj, kérlek! — Hát bele! — szólal meg erre Zsenditze doktor őméltósága. — Belegebedünk! Vitázzék? Társalogjon? Nincs értelme! Ha ráhagyja Gáborffyra a szószaporítást, akkor szabadon foglalkozhat saját gondolataival és érzéseivel. És Zsenditze úr tudatos, magát kielemezett lélek. A tűnődése mélyén hatalmas jóérzés az uralkodó elem. Ennek tudomásulvételével fogalmazza meg magában körülbelül a következő szöveget : Voltakép buta zúgolódás volna tőlem, ha ennek a szerencsétlennek a szemszögéből ítélném meg és ítélném el jelen testi és lelki állapotomat. Voltam ilyen egészséges, ilyen kiegyensúlyozott kedélyű valaha is életemben? A reggelt a torkomban összegyűlt undok éjjeli nyálka kiöklendezésével, böfögésekkel kezdtem. Valóságos iszonyatom támadt néha a feleségem és orvosom által rámerőszakolt diétás reggelitől. A keserűvíz, a pilulák, az emésztésem, a szívbántalmaim, a képzelődéseim beteges raja alkotta voltakép életem javát és savát. A léghuzattól jobban rettegtem, mint ma a halálos bombák közeli robbanásától. Hol lehetett ennél megalázóbb, kínzóbb testi-lelki nyomor? Ma? E pillanatban, ahogy ezt a fejszét lecsapom, gyönyörűség fog el, szinte újjongás fog el annak tudatára, hogy nem az unott hivatalba megyek ásítozni, hanem majd végigheverek a piszkos fekhelyemen itten és mennyei élvezet a pihenés, majd a fokhagymás, zsíros lángos újabb mennyei élvezet, amit farkasétvággyal kebelezek be és aztán a büdös bakadohányból sodort cigarettát olyan gyönyörrel szívom, mint soha a legdrágább ópiumos cigarettát. Majd a vízhordás alatt . . . Ejnye, azt a kutya irgalmát is! Majdnem azt merem gondolni: ha netán valóban belémcsap valami buta bombaszilánk és kivégez, hát olyasvalakit talál, aki élete végefelé ismerte meg végül, nem bőségben és kényelemben, de ínségben s piszokban, viszont az igazi munka, az igazi csók, az igazi férfiörömök érzését . . . Nem nyújthat ennél lényegében jobbat és többet az élet senkinek, méltóztassam csak elismerni! Ez az! 441