Budapest, 1947. (3. évfolyam)

10. szám - KÁRPÁTI AURÉL: Somlay Artúr

KÁRPÁTI AURÉL SOMLAY ARTÚR G. Hauptmann : Naplemente előtt c. darabjában G. Hauptmann. In his play »Before Sunset« T. TaynTMaHH : H3 nbecbi „Ilepea 3axoaoM cojimia" G. Hauptmann : De la piece »Avant le coucher du soleil« Azt hiszem, minden becsvágyó drámai színész legsóvárgottabb álma : eljátszani Lear királyt. Ennek meg­valósítására készül most Somlay Artúr, a Nemzeti Színház örökös tagja. Közönség és kritika egyaránt illő vára­kozással tekint a vállalt feladat meg­oldása elé, amely mintegy betetőzését jelenti a nagy művész értékes, ered­ményekben gazdag pályájának. Hiszen Lear nemcsak királyi szerep, hanem szinte a szerepek királya, Shakespeare izzó szenvedélyektől fűtött és izzó szenvedésekben elégő tragikus hőseinek színpadi galériájá­ban. A gyermeki hálátlanságon és szülői fájdalmon keresztül az emberi lélek legmélyebb szakadékait tárja föl, summázva mindazt, amit a nagy drámaköltő az élet titkaiból oly bő­kezűn szórt szét csodálatos alakjai között. Színész mindig a szerepében él. Egy vele, attól el nem választható. Enélkül alig lehet érdemlegesen beszélni róla, hacsak nem éri be az ember elmosódó általánosságokkal. Somlay ugyan még előtte van élete legnagyobb szerepének, de akik ismerik sokrétű színpadi élet­művét, eleve sejtik : mit kapnak tőle. Annál is inkább, mert a művész igazában már évekkel ezelőtt életre­keltette a szerencsétlen királyi apa megrendítő figuráját, egy olyan modern darab groteszk hősváltozatá­ban, amely szinte a Lear király külö­nös főpróbájaként hatott. Ennek a Hattyiidal című, nem túlságosan jelen­tős angol színműnek lényege egyetlen hatalmas szerep volt. A lazakötésű, érzelmes történet mellékesen, kény­szerű járulékként keretezte a darab főalakját. Valahogy úgy, mint a Grampton mester esetében. Egyébként a Hattyúdal hőse is, akárcsak Haupt­mann öreg festője, végzetes lejtőre került zseniális művész. Egy elzüllött, alkoholista színész, valamikor ünne­pelt nagyság, aki mégegyszer meg­kísérli a művészet tiszta régióiba való felemelkedést. Egyik régi rajongója lehetővé teszi számára, hogy eljátssza a Lear király címszerepét és Thomas Maddoc — Gyulai Pál »vén színészé­nek« színpadi rokona — valóban el is jut a sikert ígérő főpróbáig. Bemu­tatóra azonban már nem kerül sor, mert Maddoc arra a lesújtó hírre, hogy önfeláldozó, gyengéd kisleánya, aki eddig valóságos védőangyala volt, váratlanul férjhezmegy : egyszerre összeroppan. Az önző apa kétségbe­esik ezen az érthetetlen »gyermeki hálátlanságon«, elfelejti megtanult szerepét, őrjöngeni kezd és az utolsó pillanatban a sárga földig leissza magát, mire az előadás természetesen elmarad. Itt mutatkozott meg a darab egyetlen mélyebb és finomabb pszi­chológiai igazsága. Nevezetesen az, hogy a színész, aki Lear tragédiájának eljátszására készült, mihelyt mint ember, magától az élettől kapja meg a »boldogtalan apa« tragikus szerepét : lehetetlenné válik. Mert más a művé­szet és más az élet valósága. A kettő­nek közvetlen egybekapcsolódásából menthetetlen lelki rövidzárlat támad. Ezt a züllött ripacsba ojtott, kései Micawber-utódot Somlay Artúr jelení­tette elénk a Vígszínház színpadán. És pedig úgy, hogy teljes illúziót ébresztő alakításával — amelynek művészi jelentősége messze túlnőtt a múló értékű darabon — valóban hite­lesítette benne a nagy színészt. Azt a zseniális művészt, akinek látatlanban is elhittük, hogy csakugyan Lear király tökéletes megjelenítésére ter­mett. Emlékszem : a szereppel való hiánytalan azonosulásnak olyan kivé­teles-ritka, döbbenetes esetével talál­koztam akkor, amilyent Pethes Imre híres Genesius-alakítása óta nem lát­tam magyar színpadon. S aligha vélet­lenül említem itt most Pethes nevét. S imlav egy-egy szerepbe teljesen be­illeszkedő, proteusi színjátszó tehet­ségében, bensőségesen átélt, éppoly gazdag árnyalású, mint nagyvonalú emberábrázolásában, egész színészi lényének alap-adottságában van valami sajátos vonás, ami engem Pethes Imrére emlékeztet. Talán még sohasem éreztem annyira ezt a művészi alkatban gyökerező, titokzatos »lélek -rokonságot«, mint a szóbanforgó eset­ben. Somlay agyonivott, tönkreciga-378

Next

/
Thumbnails
Contents