Budapest, 1947. (3. évfolyam)

10. szám - BALÁZS ANNA: Sári a mennyországban (Elbeszélés)

Nem értette a dolgot. Már régen elfeledte, amit az esti beszédből felfogott. Máskor nem fésülgette senki. Most . . . sikított. A szomszédban kinyílt egy ajtó, valaki hangosan méltatlankodott. »Kínozza szegényt«. Sári ruháján a nagy szakadást szürke, piszkos fonal varrta össze. Kifordult lábát hideg vízbe dugták és súrolókefével akarták megtisztítani. Végre vörösre sírt szemmel ott tapogott az asszony mellett az úton. A kavicsokat rugdosta és az útjukba kerülő verebeket hessentette fel. Észre sem vette, mikor a hosszú fehér útra kanyarodtak és a nagy, vörös épület számtalan homályos ablaka rájuk nézett. Széles lépcső vezetett fel, szemből fojtó, áporodott levegő zúdult. A nagy ablak apró négyszögei színes virágokat vetettek a lépcsőre, két oldalt a hajlatokban hófehér ajtók lakkja ragyogott. Tompafényű, megszűrt napfény festette meg a falakat. És csend volt. Nagy csend. Valahonnan csengő berregése hallatszott, aztán az is elhallgatott. Még nagyobb lett a csendesség tőle. Fent kimérten mozgó ápolónő vette el tőlük a cédulát. Hosszan nézte. Még a szemöldökét is felhúzta, íigy vizsgálgatta. — Hm — mondta és ránézett Sárira. — Most mit csináljak veled? Az idegosztályon nincsen hely . . . na majd . . . Felállt, bement egy szobába és mikor kijött, Sári felé nyújtotta a kezét. — Gyere szépen — hívta. Sári vigyorgott. Jól széthúzta a száját. Aztán megfogta a felényujtott fehér, ápolt kezet. Kifujt, recés, barna keze belekulcsolódott. De anyja kezét sem eresztette el. Mikor az ápolónő megindult, két karja kifeszült a két nő között. — Maga elmehet — mondta az ápolónő az asszony felé, aki erre ki akarta fejteni kezét Sári szorító ujjaiból. De az nem engedte. Egyszerre élesen villant fel előtte a rossz emlék, az estéli gúnyos fintorok, csúfondáros pillantások. Rémülten kapaszkodott anyjába. Ügy kellett lehúzni róla, bevinni egy magányos szobába és hagyni, hogy a földön verdesse magát sikoltozva, míg kimerültek könnyei. Aztán felült. Keskeny szobában volt. Körül a falak néma fehérséggel, fenyegetően világítottak. Melle még reszketett a hosszú sírástól, tüzes arcán sötét foltok vöröslöttek, felfelé bámult a mennyezetre, ott figyelte a nap megnövő foltját, amint apró vibrálásokban mindig nagyobb helyet foglalt el . . . Lassan nyílott az ajtó, az ápolónő pohár tejet tartott Sári elé. Várta, hogy ellökje a poharat, óvatosan fogta, hogyha meglöki a kislány, ne folyjék a tej hófehér köpenyére. De Sári nem lökte el. Dehogy lökte. Megkapta két kézzel, erősen fogta, szájára szorítva szítta az édes, hűvös tejet, nyelte nagy kortyokban, amíg csak egy cseppnyi volt a pohár fenekén. Mikor az ápolónő kivette kezéből az üres poharat, széthúzta száját és bizalommal vigyorgott a lehajló arcba. Megfogta a kezét. — Gyere . . . gyere szépen . . . Sári felkecmergett a földről, fogta a kövérkés kezet és pillantását nem fordította el arcáról egy pillanatra sem. Kinyílott előttük az ajtó és halkan kattant mögöttük a zár. Az ápolónő most már erősebben megmarkolta, mintha félne, hogy elszalad. De Sári nein szaladt el. Engedelmesen lépett be a fénylő márványlapokkal borított szobácskába és bámulta a nagy, fehér kádat, melybe gőzölgő sugárban zuhogott a meleg víz. Hagyta, hogy lehúzzák róla vedlett ingét és a sarokba lökjék. — Gyere, lépj be a kádba. Most megrettent kissé. — Gyere, ne félj. •— Lágyan beszélt a nő, hangja simogatóan susogott. Megfogta a kislány kezét, sovány, barna ujját belenyomta a kád vizébe. Egyszerre csak Sári hirtelen belemarkolt a vízbe. Felemelte kezét és vigyorogva nézte, hogy visszahullanak róla a cseppek a kádba. Az ápolónő most a hóna alá nyúlt és beemelte. T Sovány, kékfoltos teste megmerült a langyos vízben. Merev ujjakkal markolta a kád szélét, de aztán fogása ellazult. Megnyugodott. Fején, melyen elálltak a szálak, fehér hab burjánzott fel, ujjai között is kibujt a hófehér hab. Csíkos ruha került rá, vékony testén lógott a nagy ruha, hosszú is volt nagyon, de Sári mégis örülve tapogatta magán az érdes vásznat. Szalmapapucsot is kapott lábára, a kimarjult ujjak remekül mozogtak a csoszogó papucsban . . . Fehér padok álltak a hosszú folyosó két oldalán. Ott ültek a bolondok. Szépen, csendben ültek. Sári szemben velük leguggolt, odatámasztotta hátát a folyosó olajfestékes falához. Két öklét a térdére támasztotta és közéjük fogta hegyes állát. Nézte őket. Eleinte nem mert ilyen közelre menni. Távolabbról settenkedett mindig közelebb és közelebb és most már nyugodtan járkált köztük. Leguggolt és, mint nemrég az utcán, figyelt. Különösen az öregasszonyt szerette nézegetni, aki mintha mindig legyet hajtott volna az orra elől, 371