Budapest, 1947. (3. évfolyam)

9. szám - SZENTKÜTY PÁL: Volt-e könyváruségetés a Vérmezőn ?

az alkudozásért, szállításért némi hasznot is fölszámítaniok. Még harminc évvel később, a szóbanforgó regény történeteinek idejében sem lehetett még szó könyvárusításról, a közműveltség akkori állapotát tekintve. Kivált nyilt piacokon, netán vásárokon . . . Félénk és gyér esempészgetése folyt akkor még csak az új tanokra hajló élénk kereskedővárosi — így budai és szebeni — német lakosság számára német nyelvű lutheránus könyveknek. Magyar nyelvű könyvnek még nyoma sem volt. Hát még röpiratnak, a szellemi élet e virgonc kiscsahosainak. ígyhátRuem György abbeli védekezése Jókainál, hogy ő »tökkel ütött . . . stb.« — nagyon ízes ugyan, de mindenesetre vaskos anakronizmus. Nagyon kérdéses, hogy Ruem, a 34 évvel azelőtt már bizonyára javakorbeli férfi, 1524-ben egyáltalán élt-e még? De ha, és bár részt vett volna is ily lutherana tanokat tartalmazó könyvek terjesztésében, nyilvános kivégeztetését az új hittel rokonszenvező Mária királyné soha sem engedte volna meg, annál kevésbé, minthogy a rákosi országgyűlés szigorú új törvényét a lutheránusok ellen, a »lutherani comburantur«-t Lajos király soha sem szentesítette s ilykép mind az ezen alapuló ítélkezés, mind a kivégzés törvénytelen lett volna és semmikép sem mehetett volna végbe a királyék szeme láttára, Budán, a Vérmezőn. A magyar történeti tudatban ugyan valóban sokáig élt az a hagyomány, hogy Ruem György volt az, akit Budán ily vétségért kivégeztek. A Tudományos Gyűjtemény, kora legkitűnőbb folyóirata, még 1817-ben azt írja Ruemről, hogy »ez az a szerentsétlen, kit Budán 1524-ben megégettek, ha igaz, a Lutherana vallást terjesztő könyvek árusításáért«. S Jókai nem az az ember volt, ki kora hagyományait — mind, valamennyit — nem ismerte és nem hasznosította volna regényeiben. Oeuvr éjéből a magyar népi hagyományoknak, hiteknek, babonáknak és praktikáknak valóságos enciklopédiáját lehetne összeállítani. Ez a hagyomány pedig még az ő ifjúsága idejében elevenen élhetett. Alapult pediglen ez a meggyökeresedett hiedelem alkalmasint Luthernek a brémaiakhoz intézett levele ama passzusán, mely a reformáció vértanúi között említ valami »könyvekkel házaló Györgyöt, Magyarországról«. Az igazság itt az, hogy éppen Mária királyné Luther-barát udvari lelkésze, Cordatus Konrád kért Wittenbergában tanuló öccsétől a hitújítás tanait tartalmazó könyveket. Az ifjabbik Cordatus útnak is indította egy meghitt inasát egy háti* rakomány ilyenfajta könyvvel. Ezt az inast — lehet, hogy éppen Györgynek hívták — csípte el, valahol Sopron lllj megyében egy hatalmaskodni szerető magyar földesúr és bizony — mi tagadás, törvény ide, törvény oda — megégette szegényt könyveivel együtt. Az akkori idők egyetlen megbízható diplomáciája, a pápai, Budán tartózkodó követe, Burgio útján így értesült erről az eseményről (1524 aug. 25-i jelentés) : »Az ország nyugati határszélén egy német könyvkereskedő Luther könyveit árulta.A földesúr elfogatta és könyveivel együtt elégettette«. ÍGY HÁT NEM VOLT Budán könyvégetés. Legalábbis akkor nem. Sem árussal, sem anélkül. Az efféle apró-cseprő történeti kisiklás persze mitsem von le Jókai bámulatos korfestő géniuszából. Sőt! Magában ez az egy kis példa is megmutatja tán, mint tudott ez a páratlan lángelme a leghalványabb nyomokon elindulva egész történeti táj-, kor- és körképet elénk bontakoztatni, az életszerűség 8 a megtörténtség minden látszatával. Gondoljunk csak Fráter György horvát-dalmata rokonságának alakjaira. Remekebbet, történetibbet (mert emberibbet) alig lehet elképzelni, mint a koldusszegény balkáni renaissance-grófocskák! Csip-csup történeti adatszerűségekben tán itt-ott tévedett Jókai, de történeti érzék és történelmi szemléletmód tekintetében a legnagyobb eseményábrázolókkal vetekszik, — lettek légyen azok akár tudósai (újraelevenítői), akár költői (újrateremtői) régmúlt koroknak. Mert ismerte az embert l A mindenkori embert. A maga örök esendőségében. De még mennyire ismerte! S igyekezett a kort magából a korból megérteni. Nem úgy, mint mi, kik a magunk korának eszméit szeretjük visszavetíteni a már megtörténtekre s nekünk nemtetsző korokat mégcsak-ma-hibákban elmarasztalni...