Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - TOLNAI GÁBOR: Kosztolányiról

igazságot, a lényegeset. Erről már nem beszélünk, erről inár hallgatunk — mondotta«. Öregség? Hiszen még ötven esztendős sem volt! Fiatal és kifelé még fiatalabbat játszik. De belső világa fáradt volt ; öreg emberré tette idegzetét a betegség ésa fiatalkorban közelgő halál. Anegyvenkilencéves férfi reám, a feleannyi idős fiatalemberre végtelen irigységgel nézett . Beszélgetésünk kezdetén hozzám intézett szavai az udvarias ember sablonos kérdései voltak. Feleleteim alig érdeklik, átsiklik felettük. Csak akkor figyel fel, midőn megtudja életkoromat. Egyenes tartásából ffjét hátrahajtja, előrelógó haját felfelé simítja s érzelmes hangsúllyal csak ennyit mond : — Milyen fiatal! Míg nála voltam, többször visszatért csendes megilletődéssel fiatalságomra. A Beteg öreg ember panaszaiból egy jelenet játszódott le előttem. Fáradt volt. És mégis — vagy talán éppen ezért — minden mozdulatát, minden taglejtését lázas sietség tüzelte. Mintha idegei érezték volna, hogy párszáz munkanap van mindössze hátra?! A szépen hangzó magyarázat azonban nem egyezik a valósággal. Jóval régebben is, ahányszor láttam, mindig rohant, mintha elkésett volna valami találkozásról. Utolsó éveinek egyikén lehetett; a Múzeum elsőemeleti folyosóján álltam Halász Gáborral. A lépcsőn Kosztolányi alakja tűnik fel, amint két lépcsőfokot egyszerre véve szalad felfelé. Akár egy zöldfülű diák. Az emeleten mindketten elmosolyodtunk : — Meglásd, visszafelé a karfán fog lecsúszni — mondotta Gábor. A sietés, a különcös rohanás hozzátartozott természetéhez ifjúságától fogva. így beszélnek róla azok, akik szemtanúi voltak életpályájának. Ugyancsak felesége írja : »A rendes írást olyan gyorsan írta, mintha gyorsírna. Mindig sietett, mindig futott. Gyűlölte a lassúságot«. Mennyire jellemző reá, hogy sokat fogalmazott gyorsírással, gyakran verseket is. E hajszolt rohanásról tanúskodnak a kortársak és a közelállók vallomásaival legalább egyenértékű kútforrások, Kosztolányi művei. Ha elemzésbe bocsátkoznánk, ha kihallgatásra idéznők verseit és prózáját, felfedezhetnők e jellemvonás stílusbeli vetületét is. A TÁBORUTCAI LÁTOGATÁSON, ahogy években is kifejezett ifjúságom kizökkentette Kosztolányit a szokványos udvariassági formákból, minden kanyarodó nélkül terelődhetett a beszélgetés a maga ifjúságára, Babitscsal és Juhász Gyulával közös írói kezdeteire. 0, akinek egyénisége az élet minden jelenségének felmentést adott, csak az öregedés és a halál ellen tiltakozva szüntelen, boldogan felejtkezett bele elmúlt ifjúságába. Ifjúsága könyvek között telt s jelképesnek éreztem most, hogy dolgozószobájába vezetett, könyveihez. Könyvtárában lobbant fel benne az emlékezet tüze, ahogy egymásután emelte le a polcról korai olvasmányait : — Ez a Csokonai és ez az Arany még diákkorom példányai — magyarázza ahogy beszél, simogató mozdulattal lapozgat a könyvekben. — Bejegyzéseim is ebből az időből valók — mutat az Arany-kötet lapszéleire. — Arany Jánosért egy emberként lelkesedtem barátaimmal. Különösen szerettük az öreg Aranyt, ezt a csoda-aggastyánt, a költői mesterség utolérhetetlen bűvészét. A külföldiek közül? — egy Nietzsche-sorozatra mutat. — Kezdő éveinkben mámoros lelkesedéssel olvastuk minden sorát. Rajta kívül csaknem ilyen lelkesedéssel Ibsent és — mosolyog, midőn nevét kimondja — Oscar Wilde-et. — Ezután Byront emeli le a polcról : — Tizenkilenc éves koromban lefordítottam a Childe Haroldot. Byron átültetésekor jártam ki a műfordítás első iskoláját. Nem adtam ki — feleli a soha nem látott Kosztolányifordítást érintő kérdésemre. — Az a fiatalember, aki Byront fordította, poétái inaséveit járta még ekkor, saját költői hangját sem találta meg ; hogyan ültethette volna át magyar nyelvre a birtokbavétel jogos igényével egy külföldi költő alkotását? Több mint tíz esztendő távlatában Kosztolányi szavainak egy része elmosódott emlékezetemben. De arra világosan emlékszem, hogy az értékek és az ízlés eltolódásáról beszélt ezután, Ibsenre, majd Oscar Wildere utalva. Ibsenre, aki légkört adott fiatal éveiknek s monumentálisnak tetsző feleletet kérdéseikre és a századforduló címszereplőjére, Oscar Wildere, aki mesterük volt az elegánciában s a különcségben. De ez akkor volt, harminc esztendeje! Wilde csillogása megfakult azóta és Ibsen is száműzetett a világirodalom legnagyobbjainak szentélyéből. A múló évek szobrokat emelnek és szobrokat döntenek ; a tegnap tapsát felváltja a fölényes mosoly, az ujjongást a rideg kritika. De vannak ledönthetetlen szobrok, megdönthetetlen értékek, akiknek vonásait a rideg kritika csak gazdagítja és szavait nem tudja elnyűni évszázadok tapsa sem. Nietzsche, Ibsen és Wilde a három fiatal költő közös lelkesedésének volt a tárgya, azonban Kosztolányinak röviddel ezután megvan már a maga külön, saját eszménye, minden ízlésváltozás közepette győzelmes ideálja : Shakespeare. (Ahogy Babits is megtalálja ugyanebben az időben, még a 10-es évek előtt, nagy példaképét Danteban.) Babits, Kosztolányi halálakor róla írt esszéjében utal erre is : »Az ő nagy példája és választott istene Shakespeare volt. Engem nyugtalan hajlamaim Dante felé vontak. Milyen ellentétes eszmények! Övé az ezerlelkű : aki tárgyilagosan gyönyörködik szépben és rútban, jóban és rosszban, erényben és bűnben egyformán ; nem is kíván eligazodni az élet őserdejében ; ábrázol egyedül az ábrázolás kéjéért s személyileg szinte el is tűnik ; véleményeit, rokonszenveit még sejteni sem lehet . . .« Hozzáfűzzem a Shakespearen keresztül Kosztolányira is rávilágító szavakhoz, hogy az angol költő állandóan visszatérő olvasmánya Kosztolányinak haláláig, ugyanúgy, mint a hazaiak közül Arany János? Mondjam, hogy ő, akinek »választott istene« Shakespeare, kortársai közül legtöbb drámáját fordítja magyarra és a cikkek egész sorát írja róla, nem kevesebbet tizenegynél? Mintha jelképnek szánná : Stockholmban, a gyötrő rádiumkezelés közben Hamletet olvastatja fel, akár a félig vak, öreg Arany János. Babits szavaiban az is bennefoglaltatik, hogy Shakespeareben saját művészeti elveinek igazolását találta meg Kosztolányi. Most, dolgozószobájában is, midőn Shakespeareről beszél, önmagáról vall : — Ujabban egész irodalom igyekszik bizonyítani ; én mégsem hiszem, hogy Shakespeare vallásos ember volt. Katolikusnak született s igaz, az maradt akkor is, midőn máglyára vitték a pápistákat, köztük kilenc rokonát. Tény az is, hogy feleségével egy katolikus püspökségen kötött házasságot. De sem apai vallásához való hűsége, sem katolikus házassága nem vallásossággal magyarázandó. Valami nemes dacból, a költő örök ellenzékiségéből származik ez a magatartás. Dogmákban sohasem hitt, a vallás vigasztalása nem nyugtatta meg. Művei bizonyítóbb erejűek szórványos életrajzi adatoknál s művei ezt bizonyítják. Egyben hitt Shakespeare, miként Hamlet-je : hitt a művészetben, a zenében, a színészetben ; a művészet vallásában. A művészet volt az ő igazi vallása! — Bensőséges lírai hévvel beszélt Kosztolányi, mint a hívő pap, midőn a hitvallást magyarázza. Átszellemülten elemezte Shakespeare-t, mert elemzése önmagát, az elemzőt is példázta. Fejtegetéseit azonban egy pillanatra megszakította ; íróasztalához sietett és a Téli rege fordítását vette elő, amelyet nem sokkal ezelőtt fejezett be. — Shakespeare utolsóelőtti, egyesek szerint utolsó drámája ez — folytatja szavait. — Utolsó gesztusainkban, utolsó műveinkben pedig megszűnik a póz, megszűnik a tetszelgés. Ilyenkor a póz mögötti ember beszél, meztelen őszinteséggel. Mialatt ezeket mondta, lehajtott fővel keresve lapozott fordítása kéziratában. Mintha fel akart volna olvasni valamit szavai illusztrálására. De nem ez történt. Váratlanul összecsukta a kéziratot s mint valami kitűnő színész a rendező utasítására, egyik percről a másikra átalakult. Mintha mélyen megbánta volna meztelen őszinteségét? Megbánta, mert maga is rádöbbent arra, amit én megilletődötten figyeltem, hogy túl »művészet-vallásának« Shakespeare-re vetítésén, teljes ihletettségben állt előttem. Póztalanná vált, ledobta magáról a tetszelgés t, miként utolsó verseiben, melyek közül néhányat ekkor már megírt. Babonás félelem hatotta át. Az járhatott a fejében : miként győzhetném meg ezt a fiatalembert, hogy Shakespeare-ről nem a lírikus Kosztolányi beszélt, hanem az esztéta. Az utolsó gesztusok, az utolsó művek természetéről nem szubjektív szavak hangzottak el, hanem akadémikus értekezés. Bizonyára ezen tépelődött, de az én meggyőzésemnél is jobban gyötörte az, hogy meggyőzze erről önmagát. Póztalan őszinteségét egycsapásra felváltotta a póz. Mintha Esti Kornél súgta volna a rendezői utasítást : — Öltsd ki a nyelved — és Kosztolányi kiöltötte a nyelvét. Az iménti bensőséges stílus nyomán úgy kezdett viselkedni, mint bohóc a mutatványos bódé előtt. Cinikus arckifejezést öltött, fejét — mint költő a fotográfusnál — félrebillentette, majd felállt és az ablakhoz ment. Mintha rólam megfeledkezett volna, bámult kifelé és egy ellenszenves slágert kezdett dúdolni : (»Tenyeremen hordom, lehozom a csillagot én . . .«). Azután nagysietve átment a szomszéd szobába. Az volt az érzésem, nem is jön többé vissza, hanem beküldi a kis cselédlányt, hogy dobjon ki, persze udvariasan, talán ilyen szavakkal : — A szerkesztő úr ismét lefeküdt aludni. — Érzésem tartalmilag nem következett be, de stílus szerint ugyanez történt. Kisvártatva ismét mellettem volt Kosztolányi, három tortaszelettel, két tányérral és villákkal. Elegáns kézmozdulattal megkínált. S míg én kezembe véve a villát, lassan enni kezdtem, ő kamaszosan kézzel markolt meg egy darabot s egészben tömte a szájába ; szinte hogy meg nem fulladt tőle! Egy fél szeletet sem költöttem el, mialatt Kosztolányi már a másodikkal végzett ugyanúgy, mint az elsővel. A kényszeredett játéknak ez a foka sem elégítette ki, pontosabban nem nyugtatta meg. Ismét átment a szomszéd szobába és 34