Budapest, 1947. (3. évfolyam)

8. szám - TAMÁSI ÁRON: Különös almafa (Elbeszélés)

Ugyan ha szigorúan veszem, abban még nincsen semmi csodálatos, hogy Lengődi így gondozta ezt a gyümölcsfát. Utóvégre sokszor lehet hallani, hogy némelyek a madaraknak, mások a virágoknak s mások ismét a fáknak a bolondjai. Hát Lengődi a fának volt bolondja s éppen ennek az egy fának! Hát jól van, mondhatnám! S mondanám is szívesen, ha egyebet nem tett volna Lengődi az almafával. De egyebet is tett, mert szép és gondos kerítéssel vette körül, akár egy nagyemlékű tornyot, vagy akár a sírhelyét valami szent püspöknek. Akinek könnyen áll a bölcsessége, ezen a kerítésen sem akad fel, mert egyszerűen azt mondja, hogy Lengődi meg akarta védeni a fát a rágcsáló nyulak ellen és tilalmat akart szabni a téli őzeknek, akik nagy éhségükben meghámozzák a fákat. A hamari bölcsnek igaza is van, de ez az igazság rögtön meg­tántorodik, mihelyt elmondom azt is, hogy a kerítést díszesen faragott saskarók tartották, melyeknek kimagasló kopjafás fejük volt. Ezek a nagy kopjafák pedig nem a nyulak és a téli őzek ellen díszlettek, hanem a Lengődi különös széptevését hirdették,melyet ő a fa iránt, valamilyen oknál fogva, kimutatni óhajtott. De még a kopjafás kerítés sem minden! Nem bizony, mert a kerítésen belül is volt valami, ami a szemet kedvesen érintette s csapdosó szárnyakat adott a képzeletnek. Aki ugyanis belépett a kicsi kapun, mely a kerítésre vala vágva, egy különös padsort pillantott meg, melyet még annakidején tölgyfadeszká­ból épített volt oda Lengődi Gergely. Két oknál fogva lehet különösnek mondani ezt a padsort ; s ha a kettő közül az egyik el is eshetik, a másik annál inkább gondolkozásra készteti az embert. Ugyanis a padsor félkörben állott, mintha azt akarta volna mondani, hogy nem egyenes valóság, amit ezen a padon gondolni és érezni szabad, hanem a hajló ég és a körbe igyekvő emberi lét igazsága az, mely otthonos lett ez almafa alatt. De meglehet, hogy ezt csak én gondolom így, azért mondám, hogy a különösségnek ez az oka, ha nagyon akarja valaki, eleshetik. Hanem a száraz elmében is, úgy gondolom, mindig ébresztett valami színes izgalmat, amikor meglátta és nézte a szem, hogy a padsor közepe nem olyan, mint jobbról és balról a szárny. Nem volt olyan, mert itt a középen, ki­magosló tekintélyben, két díszes ülőhely állott. Formára régimódi karosszéket idézett ez a két ülőhely, de ikrek módjára mégis egyek voltak ketten, közös karfával középen. Aki csinálta valamikor, nagy gond­dal csiszolta a három karfát, nemkülönben a két szék támláját is, melyet hátul faragás díszített, mind a kettőt. Maga az ülőke ügyesen s úgy volt megszer­kesztve, hogy egy gyenge érintéssel fel lehetett csapni s egy másik érintéssel ülhető állapotba ereszthette bárki. De csak az egyiket, mert amelyik bal felől állott, annak az ülődeszkája a karfához volt erősítve, még­pedig vékonyra kovácsolt vaskarikával. így állott mindig, amióta csak van, mintha éjjel-nappal várt volna valakit, aki a mai napig még nem jött el soha. A másikon Lengődi szokott ülni. Másnak tilos volt. így élt hát a nevezetes almafa, amelyről azonban senki sem tudta, hogy valójában miről is nevezetes. Amit a szem látott s amit az értelem tudhat ilyen esetben, annál többet mondani sem én, sem más nem tudunk. Pedig ez nem elég, valahogy érzem. Sokszor arra gondoltam, amikor ez almafával magamban vias­kodtam, hogy talán a gyümölcsében kell keresni vala­mit, ami enyhíti a lélek szomjúhozását s amellett a fölrebbentett képzeletnek is ad valamit. Ez a gyümölcs kerek volt és piros, fekete magvakkal. Inkább nagynak lehetett mondani, mint közepesnek; s nem volt egyáltalában szapora, mert egy-egy ágon csak néhány szokott csüngeni. Szép almák voltak, színre és alakra egyformán. Ámult az ember, csoda-piros színükben úgy virítottak. S mégis, valahogy volt, már a látásukra is szomorúság költözött a szívbe. S aki leszakíthatott egyet és beléharapott, annak a szomorúsága majdnem rettegéssé változott, mert úgy érezte rögtön, mintha mérget ízlelt volna, melytől félelem nyilalott az agyba, kivervén a homlokot is a hideg verejték. Egyedül Lengődi volt, aki megküzdött ezzel az almával. De ő is csak úgy, hogy tiszta vízben megfőzette s a levét megitta. Abból mindennap ivott. S különös, hogy ez a szép alma, aminek olyan éles volt a keserűsége, minő csodás és ártatlan virágból született! Minden esztendőben, ahogy az idén is, sűrűn elborították ezek a virágok a fát. Fehérek voltak, mint a patyolat ; s olyan nagyok, mintha nem is almafa virágai lettek volna. Alakjuk a csengetyűhöz hasonlí­tott s ezek a varázslatos patyolatcsengetyűk mind a földet nézték. S ahogy a rengeteg virág, talán a szépség terhétől csüggedetten, fejét mind a nehéz föld felé fordította, úgy tetszett az ámuló szemnek, mintha nem is fa állana ott, hanem valami óriási és angyali meny­asszony, aki ősi szomorúsággal gondol a régen kivágott vőlegény fára. Valóban különös volt ez az almafa. Főleg így virágjában. Hófehér csengői majdnem megszólaltak az alig lebbenő tavaszi szélben, miközben a szomorúságát egy kissé aranylóvá tette a nap, mely a déli magosról már éppen lefelé tartott. Illett volna ide a csend. Dehát nem az égben állott a fa, hanem a földön. A földön pedig ritkán van úgy, ahogy illenék lenni. 287

Next

/
Thumbnails
Contents