Budapest, 1947. (3. évfolyam)

8. szám - TAMÁSI ÁRON: Különös almafa (Elbeszélés)

való feleségét, aki két fiúgyermekkel ajándékozta meg őt. Szerencsés természetű két gyermek volt mind a kettő ; s mivel erőben és nemes érzületben szépen is nőttek a fiúk, a Lengődi borulatos kalapja alá, hosszú esztendőkön keresztül, ez mégis gyűjtött ismét némi éltető fényt. Azt lehet mondani, hogy kedvelt fiai a legénység korához is elérkeztek már azon a tavaszon, amelynek jöttéről és kibomlásáról szintén kezdék vala beszélni. Azonban, ha jól emlékszem, arról a nevezetes almafáról, amely egyedül állott a Lengődi Gergely kicsi kertjében, még nem szólottam semmit. Pedig ha valamire, akkor erre szót kell áldoznom, inert az ész és a képzelet és az érzelem, mint három megbékélt testvér, már iramodni szeretne együtt előre, márpedig eme almafa nélkül egyik sem akar meg sem mozdulni. Ebből az egy dologból is látszik, hogy milyen nevezetes és nagy természeti személy ez az almafa! Most hirtelen úgy tűnhetik, mintha éppen alkalmas időben dicsérném őt, mert miközben róla beszélek, ő javában virágzik a kicsi kertben. Azt mondám, hogy csak hirtelen tűnhetik úgv s ezzel eltaláltam az igazságot, mert a Lengődi almafája egyáltalában nem a virágzása miatt dicséretes. Sőt ha igaz is, bogy a szemnek kedves és a szívnek megnyerő egy virágzó almafa, mégis meg kell mondanom, hogy ennek az almafának az volt az egyetlen közönséges tulajdonsága, hogy virágzott. Máskor is, amikor eljött az ideje, tartózkodás nélkül kibontotta a virágait, a többi almafákkal együtt. Hiába volt más, a különb a többieknél, mert a természet törvénye alól ő sem tudott, vagy talán nem is akart kibújni. Elég szomorú ez, de azért mégis nagy dolog, hogy a Lengődi almafájának más közönséges tulajdonsága nein volt. Mert nem volt. Azon kezdem az ő különös voltát és nevezetességét, hogy a származását titok takarta el mindenki elől. Csak annyit tudtak az emberek, akik a falunak minden szege-likát ismerték, hogy mielőtt Lengődi Gergely otthont vert volna ezen a helyen, ahol csakugyan otthont vert, ott azelőtt semmiféle almafa nem volt. Úgy tartották tehát, s ebben volt józan ész, hogy nyilván maga Lengődi ültette az almafát, amikor megházasodott s amikor ezen a darabka földön alapított, a feleségével együtt, földi fészket magának. Akik ismerik az almafák természetét, növés szerint is hihetőnek tartják, hogy csakugyan Lengődi ültette volna, bár egyik-másik nem tenne esküt arra, hogy csak huszonöt esztendős volna ez a fa. Bizonyos, hogy Lengődi nélkül ebben a dologban nem lehet tudni az igazat, de ő mindig hallgatott erről az almafáról, akár kérdezték felőle, akár nem. S ez különös volt. Ha csupán annyit törődött volna az almafával, amennyit egy gazda szokott az ő gyümölcsfájával, akkor egyremenne, hogy Lengődi mondott-e valamit, vagy semmit. De nemcsak a háziak, hanem mindenki tudta, hogy a csillag a fényét, vagy a madár a fészkét nem szereti s nem vigyázza nagyobb gonddal, mint Lengődi Gergely ezt az almafát. Amióta csak emlékezni lehet, minden esztendőben puhította a tövén a földet, amit hozzá még jól tartott minden olyan s különböző trágyával, ami az almafának csemege lehet. A törzsét is kenegette minden szokásos időben, permetezte nagy és kis ágait, s vizsgálta a hajlatait és a leveleit, nehogy röpködő vagy csúszó-mászó férgek betegséggel szomorítsák el. Nyáron, ha száraz idő járt, nem felejtette el megöntözni ; s télen szalmába pólyálta a derekát, még abban az időben is, amikor már nagy kamasz lett a fa. 286