Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - L. S.: Száz könyv egy sátorban

Ady«, amit képek, rajzok, kéziratok olyan gazdag dokumentuma színesít, amire alig találunk példát. Kovai Lőrinc új regényéről szóljunk most : »A tűzkehelyről«. A népszerű író a 15. század huszita küzdelmeinek korába viszi el olvasóit. Forradalmi regény, nemcsak olyan értelemben, hogy elnyomottak szabadságharcáról mesél, hanem eszközeiben is. Talán nem tévedünk, ha megállapítjuk, hogy új regényíróink közül, sőt a régieket is beleértve, Kovai Lőrinc találta meg leginkább azt a hangot, ami az olvasó-tömegeké. Tegyük hozzá : nem kereste, ösztönösen bukkant rá. Ez az ösztönösség — formában, karakterrajzolásban, történeti hűségben és meseszövésben — Kovai Lőrinc egyedüli sajátja, úgy az övé, hogy vele született, benne él, és vele! A történelmi háttér nem fárasztó és nem színpadi háttér : egy a cselekménnyel, a regény hőseivel. Messze van és mégis közel van hozzánk. Olyan rendkívüli készség ez, ami csak kivételes regényírók adottsága. És Kovai azok közé sorolható. HALOTT IRÓ szól hozzánk egy következő kötetben, igazi »Emberi méltósággal«. ti ál i nt György támad fel posthumus írásaiban, hogy soha el ne múljon. Mit mondjunk róla ? Ha egyetlen mondatát idézzük, amit éppen tíz esztendővel ezelőtt, 1937 márciusában írt le, akkor elénk tárul a kötet, az ember és az író : »A valóság nem ismeri a szabadságot — különféle szabadságokat ismer, melyek különféle célokat szolgálnak. E célok lényegéről pedig egyformán hallgatnak a konzervativok, a haladók, a fasiszták és a liberálisok. így pedig minden szabadságfogalom üres frázis marad és nem jelent többet, mint a nyugati államokban uralkodó jogegyenlőség, mely szerint — mint Anatole France mondta — gazdagnak és szegénynek egyaránt joga van a hidak alatt aludni.« Fény és hit sugárzik a szavakból, fény- és hitsugarak glóriája ez a kötet a halott író homloka körül. Felületesek lennénk, ha Nagy István »Erdélyi Úton« című kötetéről azt mondanánk, hogy »új erdélyi író« műve és az »új erdélyi irodalmat« vetíti elénk. Az a munkássors, amit Nagy István rajzol, az a küzdelem, amit ábrázol, a börtönélet és a felszabadultság, amit elénktár : közös rajza, sorsa, küzdelme, ábrázolása a munkásnak, magyarnak és románnak egyaránt. Az erdélyi szántó-vető paraszt a magyar paraszt testvére, a zsilvölgyi bányász ugyanaz, mint a dorogi és a mecseki, a csendőr kakastolla és csizmasarka is egyforma, illetve egyforma volt, mert ma már nincs, hála Istennek, ott sem, itt sem. És hogy nincs, azért harcolni kellett : Nagy István művében Józsa Bélának, más égtájak alatt más Józsa Béláknak. A szabadságért harcoló munkás Nagy István írásának hőse és a történetből kicseng az író szava : »Most, amikor annyi vörös zászló lengedez a házakon, mint gyerekkoromban zöldág: ne feledjétek, a vész még nem mult el teljesen. Ma már ugyan nem űznek bennünket lovasrendőrök és nem lesnek utánunk civilbeöltözött fogdmegek, de gyűlölettől égő szemeket érzünk magunkon, tudnunk kell, hogy a vakondok sorsára jutott erőszakosok, titkos bűntevésre bújnak össze.« Persze, mindez így kiragadva sután hat és nyilván propagandisztikusan is. Nagy István írói jelentősége éppen abban van, hogy könyvében nem így van. ISMÉTELJÜK, fájlaljuk, hogy az idei könyvnap közel száz kötetéből kiadók és írók nem adtak módot nekünk arra, hogy foglalkozhassunk velük. Abból, amit elénktártak, meg kell említenünk két verskötetet -.Fodor Józsefét (Az ember és a hang, Új Idők Irodalmi Intézet Rt. kiadása) és Vas Istvánét (Kettős örvény, Franklin Társulat kiadása.) Fodor József új verseit gyűjtötte egybe (1945—1947) ebben a kötetben. Itt találkozunk»A köztársaság évfordulójára« írt verssel, amit akkor oly lelkesedéssel olvastunk : Pandúrok és szolgabírák uralma Nem lesz itt többé, s fojtó rém az Állam Puskatus és harács és buta önkény — És születéssel már több jussú nálam Ki hajtott vadként vérzett és futott, most Dühhel fordul, a jóért gyötrelem-vert, Tűzzel fogadva minden üldözőt : és Büszkén köszöntve magában az Embert. E versgyűjtemény a régi Fodor József új hangja, a felszabadult Ember hangja, az Emberért. Hang, ami nem vész el a pusztában, mert költő hangja, olyan költőé, akit élet és pálya, erdő és mező, évszakok és esztendők fordulása többre serkent, mint puszta lírára. Ez a több az, ami Fodor József költői értékét, egyéniségét meghatározza. Vas István verskötete tizenöt esztendő gazdag termése. (1932—1947). Gazdag, változatos és jelentős. A fiatalság lelkes hevüléséből az érlelő, nemes bort-forraló átformálódás, átalakulás alkotó évei ezek. Lassan, de biztosan kristályosodik ki előttünk a költő, aki 1932-ben (Dicséret) még így eseng : Piktor szeretnék lenni, régi festő, Alázatosan jámbor és szegény, Hogy szigorú, de nyájas arcod tetsző és méltó glóriával fessem én. 194ff-ben már ez a hangja (így hódítassz) : A kisagyamban egyre nyom, a lábszárcsontjaimban éget, te nyüzsgő, éles fájdalom, hogy tudjalak feledni téged? 1944 végén, vagy 1945 elején írta ezt : L. L. tudj Isten mifenét félt úgy az orosztól? Azt mondja az SS-be lép S Németországba iszkol. Én pedig várom, jön-e tatár, ki megment az SS-től, s nem bánt, ha hull a bomba, bár az én Budapestem füstöl. 1947-ben (Negyven felé) érett, kijegecesedett a világszemlélet : Ó szeretet, te halk-erős sugárzás ! óvatos léptei előtt a mélyülő ködöt hasítva járd át, mutasd meg a jövőt, melyen már keze nem farag, — ne szállja meg őt ellene a butító harag Azonosulni azzal, ami készül, — segítsd, ne ijeszd : nem félni a szennytől, a késtől, mely a beteg világ csontjába bevág, s szeretni azt, ami lesz. Új állomás ez a kötet Vas István pályafutásában ? Lehet. De semmiesetre sem végállomás. SZÓLNUNK KELL még Pas sut h László új, nagy regényéről (Fekete bársonyban, Athenaeum kiadása), mely nemcsak izgalmas, hanem élményt nyújtó olvasmány. Passuth a magyar regényírásnak olyan különleges műfaját sajátította ki magának, amiben egyedülálló. 262