Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - LESTYÁN SÁNDOR: A legszebb Emlékkönyv

Fróbálom lerögzíteni: milyen érzéseket váltott ki bennem az első perc, az első negyedóra, mikor e régi Emlékkönyv lapjait forgatva sorra elébem tűntek Virág Benedek, Kazinczy Ferenc, Tompa Mihály, Szász Károly, Fáy András, Kölcsey Ferenc, Brassai Sámuel, Petőfi Sándor, Döbrentei Gábor, Toldy Ferenc, Hunfalvy Pál és Szilágyi Sándor látásból jól ismert betűi, hogy csak őket említsem abból a koszorúból, ami az aranyszegélyes, barnabőrbe öltöztetett, téglalapalakú (jellegzetesen Emlékkönyv-alakú) kötetben egybe van fonva. Csodálatos, de a kezem nem reszketett. A lélegzetem sem állott el. Szégyenkezés nélkül vallom : még valami meghatódás-félét sem éreztem. Talán egy kissé mohón lapoztam az Emlékkönyvben — ilyesfajta érzése lehet a kincskeresőnek, aki rátalál az aranyrögre — eleinte csak az aláírásokat nézegettem, nem is törődve a föléjük rótt sorokkal, azután . . . igen, ezt le kell szögeznem . . . megállapodtam Petőfinél, aki az Emlékkönyv közepetáján ezt írta a fehér lapra : »Lantom, kardom tied, óh szabadság!« Megtorpantam Petőfinél, hosszasan gyönyörködtem P betűje és t betűje lendületes kacskaringójában, ami olyan, mint a pattogó karikás-ostorszíj táncos viharzása, S betűjének formás, hangulatos violinkulcsában, a d szelídségében, ami a szomszédos betűket öleli, az r bizonytalan eltünedezésében, ahogy üstökösként lehanyatlik a végtelenbe, a felkiáltójelben, ami hangsúlyt ad a szabadság szónak és a pontban . . . abban a határozott, erőteljes, rendesnél jóval nagyobb pontban. ami az 1849 évszámot lezárja ; mintha, aki odapöttyentette, ezzel is jelezné, hogy ebben az évben pontot tesz életére. Nem tudom, hogy a grafológia mesterei mit olvasnának ki Petőfi Sándornak ebből a pár szónyi kezevonásából. névaláírásából és a dátumból : »Kolosvár, febr. 26. 1849«. — tehát a Nvakravaló-affér után, a Közlönyben megjelent, katonai rangjáról való lemondása után, miután feleségét és Zoltán fiát Arany Jánosékhoz vitte Szalontára, útban Bern erdélyi seregéhez, a medgyesi csata előtt, melyben résztvett, amiről »Csatában« című versét írta : Szilaj lelkesedés Foly bennem, mint tíízár, A vérszag és a füst Megrészegíte már, Előre rontok én. Ha élek. ha halok ! Utánam, katonák. Utánam, magyarok ! Nem értek a grafológiához és . . . igen . . . erre az érzésre jól emlékszem a jelzett percekben . . . fájlaltam ezt a hiányosságot. Tovább azután így történt: az Emlékkönyv legelejére ugrattam, ezekhez a sorokhoz : »Ezen Albumot ajándékoztam örök emlékül Mayer János, mint nevelt unokámnak. Kolosvárt 24. Decembris 1856, Burián 235