Budapest, 1947. (3. évfolyam)

6. szám - PIGLER ANDOR: Az újjászülető Szépművészeti Múzeum

PIGLER ANDOR AZ ÚJJÁSZÜLETŐ SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM fia a két világháború között a Szépművészeti Múzeumot látogató külföldiek közül sokan, nemcsak udvariasságból, hanem őszinte elragadtatásukban a Régi Képtárat a leggazdagabb európai képgyűjteményekkel, a Louvre-val, a National Gallery-val, a Prado-val említették egy sorban, tárgyilagosan mindig rámutattunk arra, hogy ezekkel a legnagyobbakkal a mi gyűjteményünk távolról sem versenyezhet ; annál jogosabb büszkeséggel állapítható meg róla, hogy a második sorban álló képtárak között igen előkelő hely illeti meg. Felemlítettük sokoldalú, tanulságos kiépítését és mindenekelőtt figyelemreméltó különlegességeit : a 14. századi olasz képek számottevő sorozatát, a renaissancekori olasz arcképfestészet kiváló alkotásait, a gazdag spanyol gyűjteményt és kisebb németalföldi művészeknek elsőrendű munkáit. Nem mulasztottuk el annak hangsúlyozását, hogy ezt a világhírű képtárat a magyarság egészen a maga erejének köszöni, mert ellentétben annyi sok külföldi nagy művészeti közgyűjtemény születésének körülményeivel, ennek az intézménynek uralkodói kegy és bőkezűség semmit sem juttatott ; minden a fínomízlésű műbarátok, az Esterházy Miklósok, Pyrker János Lászlók, Ipolyi Arnoldok, Pálffy Jánosok, Nemes Marcellek áldozatkészségéből és az adózó polgárok filléreiből gyűlt össze, s a legutóbbi félévszázad céltudatos múzeumi gyüjtőtevékenysége révén alakult kerek egésszé. Szerves egésszé, mely vérzik, ha megcsonkúl, s gyógyíthatatlan sebet hagy, ha erőszakos kezek leszakítják annak a nemzetnek testéről, mely létrehozta és táplálta. És valóban ilyen sebet hagyott az amúgyis ezer sebből vérző magyarság testén a Szépművészeti Múzeum legféltettebb kincseinek 1944-ben elhurcolt tömege. Nemcsak a régi külföldi festmények színejava került az ország nyugati peremére, majd nagyobb Rockel János felvétele részben Dél-Németországba, hanem osztozott e sorsban a régi magyar gyűjtemény, a modern képtár, a grafikai gyűjtemény és a renaissancekori kisplasztikái gyűjtemény is. A Budapesten maradt anyag és azok a festmények, amelyek az alább ismertetett körülmények folytán már 1945 június havában Szentgotthárdról visszakerültek a Szépművészeti Múzeumba, csak arra lettek volna elegendők, hogy az intézet a tizedrangú művészeti múzeumok színvonalán tengethesse életét. Ma rossz álomnak tűnik, hogy több mint egy esztendeig semmit sem tudtunk legnagyobb műkincseink fennmaradásáról és hollétéről. Még döbbenetesebb e műkincseknek most már nagyjában ismert odisszeája. Dr Oroszlán Zoltán egyetemi tanár, aki az 1946. év utolsó negyedében a kultuszkormány megbízásából dr Donián Andreával, a múzeum tisztviselőjével együtt különösen sokat fáradozott a hazaszállítás érdekében, így rekonstruálja ennek a kegyetlen vándorúinak történetét. A Veszprémből és Pannonhalmáról Szentgotthárdra továbbított műkincsek 1945 március végén ládákba csomagolva várták az elszállítást. Az orosz hadsereg gyors előnyomulása azonban zavart okozott a szállítási tervekben. A német állomásparancsnokság által rendelkezésre bocsátott két vasúti teherkocsi nem tudta befogadni az egész szállítmányt s így válogatás nélkül nagy sereg láda maradt vissza Szentgotthárdon ; ez a kapkodás volt az oka annak, hogy az utóbbi ládák, melyeket június elején szállítottak fel a Szépművészeti Múzeumba, néhány nagy művészi remeket is tartalmaztak. A két vagont éjfél felé indították útnak, egyelőre Admont felé. Később a Salzburg— R osenheim-i vonalra irányították a két kocsit és ott futtatták majdnem két héten keresztül állomásróláUomásra az amerikai repülők támadásai közepette. Végül is a Münchentől körülbelül 80 km távolságban 183