Budapest, 1947. (3. évfolyam)

4- 5. szám - ACZÉL TAMÁS: Árusok, kofák, görögdinnye (elbeszélés)

ACZÉL TAMÁS Áriisol;

9 hofák, görögdinnye Hajnal János rajzaival MELEG NAPUNK LESZ MA. Reggel van, de érezni a nap erejét. Felgyűröm az ingem ujját, úgy látok neki a reszelésnek. A Duna felől nehéz, párás levegőt sodor a szél. Azt mondja Pali, nem is tud dolgozni ebben az időben. Nem tud? Majd elválik, ha bejön Krammer úr. Az esztergapad a hátam mögött halkan, sercegve forog. Szinte látom — pedig nem is fordulok hátra —, amint az elkékülő forgács hosszú spirálban lepattan és gyűlik Pali lábainál. 0 meg csak áll és szívja a pipáját. Lepillantok a térre, előttünk. Az asztalom előtt széles ablak van, földigérő, recés üveg, most tárva-nyitva áll. Belegyez rajta a forrósodó szél. Szemközt a téren lassan megindul a sürgés-forgás. A kofák már kirakták a holmijukat s ott gubbasztanak mögötte. Olyanok, mint az összecsukottszárnyú madarak. Előttük apró barna kosarakban tojás fehérlik. Idelátszik az alakjuk is a korareggeli éles csillogásban. Mások csirkét hoztak, azokat rendezgetik. Egy-egy kakas el-elkukorékolja magát. Szemem előtt ilyenkor megjelenik egy sültcsirke. Arrább az árusok rámolják ki dolgaikat. Mi mindent lehet itt kapni! Amit csak szem-száj megkíván. Fogpasztát és cipőkenőcsöt, cipőzsinórt és annyi mindent! Jól ismerem az árusokat is, a kofákat is. Gyakran — ebédidőben — leszaladok megnézni a dolgokat s néha-néha veszek is valamit ; amire éppen szükségem van. Különösen a tér túlsó oldalára szoktam ellátogatni Palival, ilyenkor nyáridőben. Yan ott egy ismerős néne — Vincze Juliannának nevezik —, gyümölcsárus. Attól veszünk almát, körtét, szilvát, szőlőt, barackot, sárgát meg őszit, mikor minek van ideje. Oh, Yincze Julianna! De sok csodálatosan pirosodó almát, fanyaron ráncosodó körtét, mézbélű szilvát, vastagfiirtű szőlőt legeltünk be ketten kosaradból s milyen kevésszer fizettünk! S te adtad, adtad mindig egyforma jószívvel — pedig kevés reményed volt a fizetésre. Hanem a hőség egyre növekedőben van. Már az a kis szellő is elállt, ami reggel belegyezett az ablakon. Lajcsi jön — látom az ablakból—, kezében egy üveg. Lajcsi az inasunk, küldözgetni szoktuk, munkára még nem igen alkalmas. Kérdem Palitól, — »Te küldted el a kölyköt?« Azt feleli : nem. Hát akkor ki? Az öreg nem jött még be, még tegnap mondta, hogy későn jön, tárgyal valahol egy rendelés miatt. A gyerek fölér. Gyere ide, mondom. Odalép. Mi van ebben az üvegben — kérdem s rámutatok a zöld, vékony üvegre a kezében. Csodálkozva rámnyitja a szemét, nem felel. Meg is mondom neki, bogy ne legyen olyan mulya. Elnevetem magam, a mafla attól fél, hogy elveszem tőle. Akkor laposakat pislog, — tej — mondja és olyan boldogan, hogy szinte elolvad az örömtől. Nagyot nyelek. Tej ? — hátranézek s abban a pillanatban nyel egy nagyot Pali. Szomjas. Hideg — teszi hozzá Lajcsi — nyilván látja, mozog az ádámcsutkánk. Hol szerezted — mordul rá Pali; int, hogy itt a szomszéd tejcsarnokban. Előkerülnek a fillérek a zsebünkből és Lajcsi máris szalad a tejcsarnok felé, hogy szomjunkat eloltsa. Átizzad rajtam az ing, azon tűnődök, levessem-e ; ekkor fut be a kölyök két nagy üveg tejjel. Felragyog Pali szeme s szinte kitépi a gyerek kezéből az üveget. Még az érintése is hűvös, tapadós. Átfogom tenyerem >IA3 K,\s 148