Budapest, 1947. (3. évfolyam)
3. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
liENEDEK ANDRÁS A művész ne adja el álmait — ezt példázza II II 11 á III l Ó Tamási Áron új színpadi Vőlegény játéka. A művész Bodrogi Antal szobrász, aki kenyérgondok miatt fölcsapott fazekasnak, de így sem boldogul. Háborgatja a többi, szakszerű fazekas, hogy a portékája túl vásári s ki tudja, mit nem művelnének vele, ha öreg legénye, a vén Cirmos egy bolondos ötlettel meg nem szabadítaná tőlük. Zaklatják a hitelezők, főként a háziúr, Kósa, s végül azt tanácsolja, hogy gazdag házassággal meneküljön a hínárból. Idős is, hibás is a férjhez menendő hajadon, Bagi Teréz, akit Bodroginak egy játékos szilveszter estén kellene eljegyeznie s a vőlegény addig szabódik, míg játékból igazmondásra kényszerítik. Csakhogy a szabadszólás gyönyörűség, Bodrogi meg is részegül tőle, s nemcsak a vénlányt hagyja faképnél, nemcsak szenteskedő háziurára olvassa rá, hogy bálványimádó, hanem maga fölött is ítéletet mond s visszakanyarodik a művészet útjára. Egycsapásra minden megváltozik : a szakszerű fazekasok megválasztják díszelnöknek, a háziúr elengedi a lakbért, s még feleség is kerül, egy helyes, üde kislány, Bogyó nevezetű. A szobrász főhős, s az erdélyi levegő akaratlanul is eszünkbe juttat egy másik színdarabot, amelynek méltatlan sikerét akkoriban, néhány évvel ezelőtt nem értettük. Találgattuk, hogy a havasi díszletek kapták-e meg a közönséget, vagy a hamis pátosz. Ma, visszatekintve, úgy tűnik, hogy a darab egészének mondanivalója felelt meg az akkori közönségnek : az, hogy a művész alkudjék meg a körülményekkel, szolgálja ki a kenyéradóit, nagy művek helyett farigcsáljon apró kegytárgyakat. Az író aztán, mikor megsűrűsödött fölöttünk a levegő, maga is vállalta ezt a programot. Tamási akkor inkább a mellőztetést vállalta, s ma sem riad meg a szókimondástól, még ha igazsága nem is egyformán kellemes ma mindenkinek. Mert a színpadi játék a diadalmas, alkotó egyéniséget glorifikálja, akinek mindenfajta szervezet nyűg, minden megkötöttség gát, aki csak szabadon tud igazán nagyot alkotni. Más szóval : a törpék egyformaságánál fontosabb a kimagasló nagyságok teljes szabadsága. Hogy a jó művész iparosnak rossz, de ha elég nagy egyéniség, van mit tanulni tőle. Egyszerű falusi környezetet állított elénk az író és a rendező, Both Béla a Nemzeti Kamaraszínházban. Sem a félszer-forma műhely, sem a parasztszoba nem hivalkodnak valami mutatós, vásári ál-népiességgel, sem a ruhák, sem maguk a figurák. Magától értetődő egyszerűséggel pereg a játék, s nem rí ki belőle még a kissé karrikatúraszerűen odavetett vénlány sem. Sőt, egyik legkedvesebb színfoltja az előadásnak Sitkey Irén ebben az epizódszerepben. A legnagyobb, legmélyebb, legművészibb színészi alkotás kétségkívül Bihari Józsefé, aki a jóízű öreg legényt, Cirmost alakítja. Az író teremtő fantáziája is itt volt a leggazdagabb s a színész száz meg száz apró mozdulatot, gesztust, szemhunyorítást talált a figura hitelesít ésére. Mellette különösen Gózon Gyulát éreztük jónak Kósa úr szerepében. A főszerepben kissé idegenszerűnek éreztük Uray Tivadart : egyénisége sokkal urbánusabb vagy arisztokratikusabb, semhogy ilyen környezetben otthonosan tudna mozogni. Priestley napjaink legnépszerűbb drámaírója : I ii r II 11 II II egy éven belül negyedik VPn dél) darabja kerül színre. Nem is méltatlanul, mert mondanivalója is van, s a mesterséget is tudja, már pedig ez a kettő vajmi ritkán találkozik egy emberben. A mesterségbeli tudást az irodalmi közvélemény meglehetősen lenézi s nagyon valószínű, hogy az irigy utókor a ponyvaírók, színdarabgyárosok rekeszébe fogja besorozni, kejánul a fejére olvasván többször alkalmazott trükkjeit, amelyek darabjait tömörré és izgalmassá teszik. Az első a vádak közül — megjósolhatjuk — az lesz, hogy csaknem minden műve (a nálunk még be nem mutatottak is jórészt) lényegében véve egyfelvonásos, amelyet jóformán csak azért oszt háromfelé, hogy a közönség a szünetben cigarettázhasson. Ez a vád (»modorosság« — mondják majd) a francia klasszikusok korában a legnagyobb dicséret lett volna, ma sokak szemében mesterkélt erőlködés. Egy asztal köré ültetni minden bűnöst ? Ilyen nincs. — Persze, hogy nincs, ha a hétköznapi valóságot nézzük, amely amúgy véresen soha, még a naturalizmus idején sem került színpadra. Csakhogy az elhihetőség, a természetesség nagy vámot szed az írótól : rengeteg fölösleges mellékalakot kell bemutatni, hogy a főcselekmény hitelesen pereghessen a néző szeme előtt. Hogy az eljegyzési ebédnél ülő Birlingcsalád minden egyes tagja részes legyen Eva Smith halálában — ez így önmagában véve valószínűtlen. De egyszerre hitelessé válik a történet, ha megtudjuk, hogy ki, mennyiben bűnrészes. Az apa kidobott egy munkáslányt a gyárából, mert béremelést követelt. Lánya, Dorothy panaszt tett egy áruház elárusító kisasszonya ellen, szeszélyből vagy hiúságból — s annak ez állásába került. Gerald, a vőlegény, egy mulatóban megismerkedett egy jobb sorsra érdemes lánnyal, az egy ideig a barátnője volt, utóbb a viszony felbomlott. Ericnek, a Birling-család fiának is volt egy barátnője, az másállapotba került tőle, a fiú lopott pénzből tartotta ki, míg a lány rá nem jött a lopásokra, s nem szakított vele. Birlingné egy jótékonysági egyesület trónusán ülve ítélkezett egy elbukott lány fölött. Öt különböző lány ez, öt furdaló emlék csak, vagy pedig egyetlen, valóságos személy, aki Goole felügyelő szerint épp emiatt az öt kudarc miatt lett öngyilkos ? — mindössze ennyi az agyafúrt színpadi szerző trükkje s ha ezt a trükköt elfelejtjük egy pillanatra, kristálytisztán láthatjuk a mély és írói mondanivalót : mind bűnösök vagyunk, az egész társadalom az. Apróságokat követünk csak el, amelyekre nincs paragrafusa a törvénynek, hisz még csak nem is pofonok, hanem csak fricskák. De ezek a fricskák ezrével zuhognak emberekre, s van, aki bele is pusztul. S az ilyen halálért ki felelős ? Senki ? A valószínűségi vámon veszített valamicskét az író, mesterkéltnek is tűnik fel, hogy a társaság minden egyes tagja elsápadjon egy név hallatára vagy egy kép láttára, de mindez megtérült az egyetemességi réven : ez a társaság a társadalom, ez a detektív a lelkiismeret. Egri István, a rendező, egy külsőséggel is aláhúzza ezt : az ebédlőbe egy emelvényt állít, amely a közönségben ösztönösen azt az illúziót kelti, hogy fölfelé kapaszkodó, parvenü polgári családnál vagyunk s ez az emelvény egyben arra is jó, hogy a transzcendens Goole figuráját kissé kiemelje a többi közül. Kevésbé szerencsés — itt talán az író sem volt elég leleményes —, hogy az egyes leleplezések nem hatnak a meglepetés erejével. A közönség előre tudhatja, hogy melyik figura kerül sorra, s a színpad jobb sarkában feltűnő helyen álló telefonról is, hogy a darab végére meg fog csendülni. Egészében véve szép előadást láthattunk a Pesti Színház együttesétől, különösen kitűnt Somló István Goole, Hertelendy Hanna a lány, Lehotay Árpád az apa és Szabó Sándor a vőlegény szerepében. A párizsi Rodin-J C t| 0 r múzeumban őrzik a mesllulicsov és te r , uto l f' íf1 te "',arad t muvenek, a Fokol kapuit Hill Ili ok jának agyag-tervét. A kaput az emberi bűnök, alávalóságok figurái díszítették volna, de sajnos a nagy mű félbemaradt : a mester csak néhány szobor-csoportot dolgozott ki véglegesen, a többi örökre megmaradt tervnek, vázlatnak vagy előtanulmánynak. Zseniálisak ezek a torzóban is, mégis sajnáljuk, hogy nem láthatjuk a mesterművet egészében. Ilyen zseniális torzónak érezzük Maxim Gorkij drámáját is : kitűnően látott, ragyogóan jellemzett figurák, akik körül a drámai mese hiányzik. Gorkijt nem a halál gátolta meg a kompozícióban, hanem korának nagy szellemi áramlata, a naturalizmus, amely a drámát az élet megkomponálatlan, kiszakított részének fogta föl, s az író biztos kézzel ragadta meg azt a pillanatot, amelyben egy kor minden 116
