Budapest, 1947. (3. évfolyam)

3. szám - L. S.: A felszabadulás emlékei

Felsiahadítási emlékkiállítás AZ EGYIK EMLÉK a szívekben, a másik a tárgyakban él. Miért mégis, hogy a tárgyi emlékek varázsa elevenebben szól hozzánk, mint a szívbelieké? Azt hiszem elsősorban azért, mert a szívbeli emlék egyéni, a tárgyi emlék pedig többnyire általános. Szó sincs róla, akad tárgyi emlék, aminek személyes jelentősége van, ám éppen ez a személyes jelentősége csökkenti amúgy is szűkre korlátozott jelentőségét. A légiakna, ami a házamra esett, az én emlékem, a ház kisded közösségének emléke ; de a plakát, a házam falán, ami felszólít, hogy hagyjam el az óvóhelyet, minden sajátos, személyi kapcsolata mellett is általános jellegű, s mint ilyen, kilép a házam falának keretéből, előbb emlékké válik, majd a történelemé lesz. Emlék-kiállítástól történeti múzeumig látszólag csak egy lépés, de ezt a lépést mérföldköveket járó csizmákban kell megtenni és az úthoz évtizedekre, sőt évszázadokra van szűkség. Az aquincumi tégladarab, a római agyagedény egykor személyes, egyéni emlék volt ; ma történelem, várostörténet. Tárgy, ami annak idején valakinek a szívéhez nőtt, most régészek tanulmányozzák, olykor köteteket írnak róla. A maga idejében jelentéktelennek tűnt, míg egyszer eljött az idő, mikor jelentősége felbecsülhetetlen. Ilyen gondolatok között jártuk végig a Károlyi-palotában rendezett emlék-kiállítás termeit, ahol Budapest felszabadításának második évfordulóján a szív emlékei ölelkeznek a tárgyak emlékeivel. Kétségtelen, hogy számunkra mindez nem múzeum, mert hozzászoktunk ahhoz, hogy a muzeális élmény régi világ, régi emlékeiben él. A korszerű múzeum ugyan — nagyon helyesen — igyekszik elfújni a port és a pókhálót a kiállított tárgyakról s az életet igyekszik átvarázsolni a múltból a jelenbe, itt azonban erről nines szó és nincs is rá szükség. KÉT ESZTENDŐ ESEMÉNYEI még elevenen élnek bennünk. Még mindig olyan, mintha egy csúf álomból ébredtünk volna azon a napon, a dohos pince mélyén, szükség-fekhelyünkön, rongyainkban. Elcsigázott arcunk fehér volt, mint a tetszhalottaké, szemünk elszokott a fénytől, nem bírta a napsugarat s esak hunyorgattunk, mint az éji-madár. Bizonytalan járással, szinte botorkálva róttuk az utcát, a felszabadult Budapest utcáit, egy-egy házat, egyegy műemléket keresve, amit szerettünk, s ami már nem volt. A város népe a Duna-hidakhoz vándorolt, mert a Duna-hidak pusztulása fejezte ki legszemléltetőbben azt, ami törtónt: a barbarizmust, a náci vandáiságot és a pöffeszkedő nyilas ostobaságot. Ismerősök és ismeretlenek között szájról-szájra járt a sok történet pusztulásról, halálról. Ezer és ezer lélek tragédiájának mozaikjából szövődött a város halotti szemfedőj e; kinek jutott akkor eszébe, hogy a nagy napok tárgyi emlékeinek összegyűjtésével törődjék, amikor a személyes emlékek és élmények a húsba vágtak, vérző sebeket okoztak! Akiknek ez lett volna a feladatuk, a hivatásuk : nagyrészt nem is jutottak abba a helyzetbe, hogy anyaggyűjtést végezhettek volna. Most értj ük meg igazán : miért olyan szegények múzeumaink a város régi ostromainak emlékeiben! A történelmi órák nem adnak módot 114 Kiállítás a Károlyi-palotában