Budapest, 1947. (3. évfolyam)

3. szám - JÉKELY ZOLTÁN: Zongoraszó (Vers)

szinte a földről fejelt vissza. Aztán már a levegőben úszott. »Csavart« fejeseket küldött. Egész közel került a másik kapuhoz. Látta az ellenfél komoly, kissé csodálkozó arcát. Földobta a labdát. Fej! Sarokra! — Dugó! Rohant a kapujához. Még nincs vége. De azért már tudta, hogy győz. És most már vele volt a Tisza Kálmán-tér. A fiúk. Szinte hallotta a hangjukat. Aztán fütty és a Béla kézfogása. -—- Köszönöm. Űj arc került Imre elé. Uj küzdelem. Igen, most megmutatja ezeknek. Aztán majd áthívja őket a Tiszire. De mi az, mit nevetnek? — Hogy dobálja magát. — Azt mondja valaki. Hogy dobja magát a labda után. Ez a játék. így kell. És olyan, de olyan hálás és boldog volt, hogy játszhatott, vetődhetett a labdáért. — Vérzik a térded! Legyintett. Fejelt. Nem lehet abbahagyni. Aztán lehullott a labda. Pattogott egy kicsit, elgurult. Valaki megfogta Imre kezét. Béla. — Hogy lihegsz. Ülj le egy kicsit. — Nem, nem ... — Forró volt a feje. A halántéka lüktetett. A szája, mintha teie lenne porral. — Hát én most hazamegyek, — mondta Béla. — Majd nézz fel egyszer. Azzal elment. Egy darabig még látszott a szürke ruhája, aztán eltűnt. Arcok vették körül Imrét. Idegen arcok. Ő pedig mosolygott. Szerényen, férfiasan. Hát igen, most mondanak valamit, hogy jól ment a játék, hogy . . . — Csupa vér a térded. A zsebkendőjére köpött. Gyúrta, dörzsölte a térdét. Mire felnézett senki se volt mellette. És most megint látta a komoly, szürke házakat. A teret. Itt fejelt? . . . Itt? A kislány futott el mellette. Kedvesen, idegenül. Nem ismeri. Senki se ismeri. A Béla se . . . Hiszen úgy ment el . . . Mindegy. Hazamegy és elmondja a Csirkének, hogy győzött. Na és ha elmondja? ... — Vállat vont. Egyedül volt. Egyedül a győzelmével. Egy darabig még nézte a teret, mintha egy hangra várna. Egy hívó hangra. Aztán rántott egyet a lecsúszott zokniján és elindult hazafelé. JÉKELl ZOLTÁN Zongoraszó egy kis budai téren — Először hallgatom ezen a télen. Vájjon ki játszik ott fenn álmosan, oly álmosan és álhatatosan? S a hóban tankromok és törtsudarú fák hallgatják a tavaszi jnuzsikát, s horpadó sírok alatt a halottak hallgatják-hallgatják s fel-felzokognak. Holt asszonyok, gyermekek s katonák így hallják a vidám élet szavát, az életét, mely bőszen megy tovább, mint nagy tank megy sírokon, halottakon át. 94