Budapest, 1946. (2. évfolyam)

2. szám - BÓKA LÁSZLÓ: Pesti utcák éneke

Nem látni, nem hallani, ágyba bújni, régi könyve­ket olvasni. A vendégeknek inkább én mesélek, mert röstellem bevallani, hogy részint nem hiszek nekik, részint nem értem őket. Hazafelé jövet kaptam az első leckét. Harminc pengőt rejtegettem kenyérzsá­kom átalvetőjében, hogy ne érkezzem üres kézzel. Mellettem két beszerzőkörútról hazatérő libás-kacsás siheder osztozik : »most mi a nyavalyát kezdjek ezzel a rongyos százhatvanezer pengővel« — mondja az egyik kinaiul. A harminc pengőt szégyenlősen bedob­tam a fürdőszoba kályhájába, amint hazaértem. Nem látni, nem hallani, ágyba bújni. . . de már az ötödik napon, még lázasan, zúgó füllel kimerészked­tem az utcára. Város, hazudj, ha mersz ! Hideglelősen tapasztaltam, hogy nem hazudik. Lakásom tárt falakkal fogadott, könyveimet a szél lapozgatta. Buda és Pest szakított, a kézfogás, amire Széchenyi rávette őket, nem érvényes többé, az együgyű fahidak békítő gesztusa ideig-óráig, jegek zajlásáig tarthat. A Gellérthegy leégett, csak kopár sziklái maradtak meg. A Vár egyetlen sebhely. Léptenként új rettenet. A ház, mely felé ismerősen sietnél, nem ház többé, csak színfal. Homlokzata mögött üres. A kávéházra, melyben összeesküdtél a halál ellen, hat emelet zuhant: a könnyű asztalok csak a feketéscsészék porcellánsúlyát s a versek álom­terhét bírták, az elpusztult otthonok alatt elmállottak. Nyugodtan mult időben beszélhetsz az utcákról, melyeken lábod tapod. »Ez volt a Margit-körút« — mondom hideglelősen még mindig. És akkor meg­szólal valaki melletted. Talán az asszony, aki járni tanít. »Most már istenes, de láttad volna egy-két hónappal ezelőtt! Csak az út közepén volt egy autónyi járóka, körül embermagasan rom, lóhullák. autó­csonkok . . .« Elszégyeled magad, A hajdani Margit-körúton csilingelve fut a villamos. S mintha csak most nyílna ki a szemed, új érzékenységgel nézel körül. Az egyik háztetőn fiatal akrobaták nyaktörő mutatvánnyal szórakoztatnak : hivatásos cserepezőket megszégye­nítő ügyességgel foltozzák a ház sérült tetejét. A pom­pás központi fűtéséről híres budai bérház tűzvészt imitál, barnás-fekete füstbe burkolódzik. De nem jön­nek szirénázva a tűzoltók, sőt a régi irigy pillantást látod felcsillanni a járókelők szemében : a ház fala itt is, ott is kiluggatva, parányi kürtők könyökölnek ki pipázva belőle. »Fűtenek« — mondja elismerően kísérőd. »Fűtenek« — mondják a járókelők, — »Iste­nem, ki hitte volna, hogy itt még valaha lakni lehet!« Fűtenek, fűtenek, mondogatom utánuk én is, mint aki megtalálta a varázsszót. Felkapaszkodom a Kút-utcán, a parányi vendéglő­lőbe. Olyan, mintha sohasem lett volna háború a világon. »Milyen szerencse, hogy ilyen épen meg­maradt!« — gratulálok a tulajdonosnak. »Bizony« — hagyja rám — »szerencse, hogy csak a tető ment le, de mi még a pincében elhatároztuk, hogy amint fel lehet jönni, azonnal rendbehozzuk, hogy ne pusz­tulj on tovább. Tetszik tudni, a tető a legfontosabb. . .« Nem hallgathatom tovább. Elképzelem őket a kis földszintes ház pincéjében, mikor éppen »lemegy« a 66

Next

/
Thumbnails
Contents