Budapest, 1946. (2. évfolyam)

2. szám - NÉMETHY KÁROLY: Utazás Budáról Pestre

Ián Budapest első polgára ül, a másikon én, így esszük meg az egytál-lencse ebédet, amelyet a titkárkisasszonyok kedvessége erőszakol reánk. — Az Urániánál elhatározzuk, hogy megnézzük az előadást. Szenzáció, hosszú hónapok után megint színházban ülni. Mikor kijövünk, budai népkonyhánk vezetőjével találkozunk: hajnalban menekült, a németek kétségbeesett kitöréssel próbálkoztak meg a körülzárt Várból s most otthon, éppen a mi környékünkön folynak a harcok a Rózsadombon, Pasaréten, Hidegkútiúton. Nagyon elővesz bennünket ez a hír, alig tudunk megvacsorázni s valami keveset aludni, — ma már lehetetlenség hazamenni. Február 14. A székesfőváros egyetlen kisautója jön értünk s orosz katonai fedezettel szállít el bennünket Csepelre. Nagynehezen találjuk meg a kompot. A parton egész hegyekben állanak a táboripostacsomagok, levélzsákok, melyeket az orosz katonák küldenek haza. Dessewffy Gyula és Drózdy Győző csatlakoznak hozzánk és csak Carol csendőrünk nagy rábeszélésére engedik fel őket is a kompra. — A múltkori vigasztalan kép : jégtáblák a Dunán úszó romok között, fagyos sár, mindkét parton háborús rombolások maradványai. A tegnapi hírek után még lehangoltabban érezzük magunkat, — hiszen arról volt szó, hogy a németek megadják magukat. — Csepelen kapjuk a hírt, hogy végkép leverték őket, egész Buda szabad. Nem tudunk teljes mértékben örülni. Nem tudjuk, mi vár ránk újból harctérré vált otthonunkban. Carol próbál teherautót szerezni, nem sikerül, — gyalog indulunk útnak. Mind rosszabbul érzem magam s Albertfalvánál nem bírom tovább. Teljesen legyengültem, lázam van. A község főjegyzőjének vendégszerető házában megpihenünk, Dessewffy Gyula velem marad, a többiek folytatják az utat s megpróbálnak kocsit küldeni értünk. [Este befekszem a most felállított szükségkórházba, gyógyszert kapok és gondos orvosi kezelést. Dessewffy is ott kap szállást. Mély, félig önkívületi álomba merülök. Február 15. Valahogy feltápászkodom és kedves főjegyzőnknél kapok megint egy kis levest. Ebédután újból lefeküdni készülök, mikor megjön a kétlovas teherkocsi. — Ha félig halott lennék, akkor is vállalkoznék az útra, csakhogy hazaérjek. Megnyugtatnak : a mieinknek nem történt semmi bajuk. — A németek utolsó kétségbeesett kísérletét a menekülésre vérbe fojtották, s Tárogató-úti városházunk közelében százszámra feküsznek az elesettek hullái. — Nem kell megtennünk a vasárnapi nagy kerülőt, most már a felszabadult Budán vágunk keresztül. Szörnyű látvány tárul elénk. Minden kézre szükség lesz, hogy újjá építsük azt a romhalmazt, ami egykor »Duna királynője« volt.—Lázas szemeim előtt a sárga, éjszakai világításban kísértetek vonulnak el. Hősök és árulók. Emberek és gazemberek. Örök Tiborcok és örök Bánk bánok. Tegnapelőtt Ádám és Lucifer kísértettek, de meg kell, hogy érjem Csongor és Tünde mesevilágának magyar diadalát. — Érzem : otthon sem vár szomorúság. Az Úristen még tartogat valamiért, még van valami feladatom ezen a földön. És most már nem kétségbeesetten : csak szomorú érdeklődéssel látom, állapítom meg, hogy Buda még Pestnél is sokszorta többet szenvedett. — Megérkeztem s inkább bebukom, mint belépek tömegszállásunkra, ölelő karok fogadnak, nem történt semmi baj. Így utaztam én az Úrnak 1945. esztendejében Budáról Pestre és vissza. 64