Budapest, 1946. (2. évfolyam)

2. szám - CS.SZABÓ LÁSZLÓ: Ostromnapló

Megható, csodálatos termeszdomb a test. Mostanában alig-alig jut zsákmányhoz a kis köztársaság, hol egy csöpp fehérjéhez, hol egy szem zsírhoz, hol egy szemernyi szénhidráthoz. De mesteri kiegyenlítő gazdálkodást folytat velük s szinte a zsákmány percében tervszerűen küldi a szalonnabőrkét az elmaradt cukorszem helyére. Maetcrlinck írja, hogy a termeszdomb tanácskozás nélkül, némán is tudja, mikor mennyi munkásra, katonára vagy anyára van szüksége s e szükséglet szerint öl, nevel, táplál vagy ítél halálra. így tesz megkérdezésünk nélkül a test is, teszi hozzá. »Termeszdomb az ember?« — fakad ki B. »Nézz körül, mit tett! Szemétdomb !« »0, itt nem« — s májamra, tüdőmre, gyomromra mutatok. »Csak homloktólfölfelé az.« * Az augsburgi orvos az SS-t dicséri a Wehrmacht rovására. »Tudom, hogy akad köztük briganti« — teszi hozzá. »De jól verekednek. Németország csak nekik adós igazán.« IJj erkölcstan. Nem bánom, hogy apagyilkos, ha jó hazafi. A hazafiság Vörösmarty korában még az erkölcsiség tűzpróbája volt, ma gonosztevők menlevele körülöttünk. Budapestnek is az volt a végzete, hogy sorkatonaság helyett az SS zárkózott bele. Egyszerű a hadtudományuk, abból áll, hogy az utolsó patront is ki kell lőni. Gyönyörűen hangzik s a legnagyobb hülyeség. Ezzel a tudománnyal hátrálnak két esztendeje elhamvadt városokon s felkoncolt országokon át. * Éjfélkor felültem a matracon. Már égett egy gyertyacsonk az alvók felett. Akkor gyújthatták meg, mert kénszagot éreztem. »Hallottad?« — suttogja H. О is ül. B. megfordul a földön s rámnéz : ő is ébren van. Hallottuk mind a hárman. A főhadnagy robbanóanyagot kért az óvóhelyen. Und schicken sie unbedingt Sprengstoffe. . . Most mégis félsz kutya test, úgy-e félsz? Félek. Már este óta nagy a jövés-menés, futkosás az óvóhelyen s minket csak egy lebegő vászonfüggöny választ el az ajtajától. Odabenn egy sárga ház védelmét szervezik. Melyik az a ház? Amíg a zöldről beszéltek, még gyaníthattuk, hogy a Korbuly-villa. De melyik a sárga? Ha az Ernyei-villa csakugyan az oroszoké, a sárga nyilván szemközt a Szcitovszky-villa. Ez a két ház a Törökvész erődje. A főhadnagy rekedt. Újabb járőr jön jelenteni, a tiszt felüvölt, visít, agyon akarja lövetni a káplárt. De a káplár hangja meg se rezzen, úgy látszik: tudja már, hogyan kell bánni ezzel a dühöngővel. Erőd leszünk ini is. Feljebb néhány házat emeletrőlemeletre adtak fel, a gyerekek a kazánházba szorultak. a földszinten volt az orosz, az emeleten a német. Egy házat már szétlőttek a fejem fölött karácsony után.. . Később felolvad a főhadnagy hangja. Tudatja egy tiszttársával telefonon, hogy a lengyel frontszakaszon leváltottak három Wehrmacht főtisztet három SS-el. (Természetesen ő is az.) Ügy látszik, ez a kis beiháborús diadal tökéletesen kárpótolja az elveszett Ernyei villáért. Egy kis levegőre van szükségem. Ruhástól alszom, csak kabátot kell húzni. Kiállók a kapuba. Süt a hold a kerteken át, pattannak és surrannak a puskagolyók, mint minden éjjel. De a hó nem olyan, mint máskor, nem kéklik: ma rózsaszínű. Mintha vékony rózsalevélen át látnám a fehér éjszakát. Elbűvölő. Az ember azért él, hogy ezer ilyen képet lásson s vigyen magával a lelke legyezőjén az örökkévalóságba. Megáll mellettem B. »Borzalmas tűz lehet a közelben« — mondja. Úristen, tűz csakugyan! Az színezi ma ezt a rózsaszínű havat. Fenn a szél bevág egy ablakot s a maradék üveg kicsörömpöl. A halál cimbalomverője talált a házra. Január 28 Korareggel lábán hozták be az első sebesültet. Haslövése volt. A szanitéc otthagyta állva egy szék előtt s futott a többiért. »Hol fognak kötözni?« — kérdezte halkan. Hol csakugyan? Az óvóhelyen még a telefonon ráng a főhadnagy: »die Ivans drücken uns hart!« — ordítja, az orvos nem tudott visszavergődni a házba. Szünet nélkül aknázzák a kaput. Meggörnyedve, roggyantan áll a sebesült, félrecsüggeszti a fejét, a kezemért nyúl. Le akar ereszkedni a székbe. Kérges a tenyere, nyirkos a fájdalomtól, nincs nemzetisége. Mintha egy fáradt favágóval kezelnék. Lesegítem a székbe, az ajtó mellé. »Itt útban vagyok, tudom« — mondja szeliden. »Kis türelmet kérek, mindjárt elvisznek.« Ugyan hová? Öregedő ember, sörtehaja erősen őszül. A következőket fektetve hozzák. Most esett el a Baár-Madas intézet a harmadik utcában. Egyiket hordágyon, másikat vérázott matracon, harmadikat egy kettérepedt ajtószárnyon. Ez a harmadik már nincs eszméletnél. Egy akna szétroncsolta a két lábát, arcát teleköpte gödrökkel, vértóból szedték föl, elvérzett. El akarják különíteni, hátraviszik a tűzoltó alagsori lakásába a konyhakőre. Csodák-csodája, az orvos élve bejutott a kapun. Szorosan egymás mellett, némán feküsznek a földön a sebesültek az óvóhely előterében, nézik a menynyezeten a gyertyaláng tündértáncát, egy szanitéc verejtékezve, szuszogva, találomra cigarettát dug egy pihegő szájba. Időnként közönyösen átsiklik rajtam a tekintetük, mint autóreflektor az útmenti fatörzseken. A háború a kötözőhelyen visszájára fordítja a hősiességet, mint egy cifra kesztyűt. Szép a felpántlikázott katona s szép a Hadak Útja, de ez a kiábrándító, szörnyű átszállóhely van köztük : a kötözőhely. Tolsztoj is itt irtózott meg a háborútól. Hogy is hívják azt a herceget, akit Andrej mellett amputálnak a sátorban? Ha túlélem, megint elolvasom a Háború és Békét ; hirtelen lepergett előttem az egész regény. Suttogva beszól a tűzoltó felesége, hátrahív. Bableves fő a tűzhelyen, két kisgyerek — a tűzoltó két csöppsége — játszik köhécselve az ágyon, kártyalapokat szaggatnak. Egy asszony edényeket töröl. »Eleinte borzalmasan dobálta magát« — mondja a tűzoltóné, »le akarta tépni a zubbonyát. Most nem mozdul. Azt hiszem. . .« Megtörli a köténybe a kezét s egy marék diót ad a gyerekeknek. A sebesült a csöpögő vízcsap alatt fekszik. Leakasztom a petróleumlámpát, melléje térdelek, két ujjammal megnyomom merev szemhéját. A két gyerek diót ropogtat, egy felemelt fedőről vízcseppek gurulnak le s pöfögve, mérgesen futkosnak a tűzhelyen. Bejön egy katona ; magához veszi az iratokat. »Volt családja?« — kérdem. Valahogy nem tudom 60