Budapest, 1946. (2. évfolyam)
12. szám - OTTLIK GÉZA: Virrasztók (Elbeszélés)
»Mi a szösz?« — gondolta Cholnoky. rla ezt gondolta : »Mama nem hagyta, hogy én kötözzem ír. Leütött tíz géppuskás banditát és olyan képe van, egy gimnazistának«. pesti oldalon egy szomorú arcú férfi üdvözlő-szöveget nazott és sehogyan sem tudta révbevinni a mondatát, i átvette a hatalmat s néki most már arra is kell gondolnia, le lehessen fordítani, amit ír. Márpedig ez annyit jelentett, kénytelen engedményeket tenni a köznapi irálynak, mert szabad, költői merészségű nyelve époly kevéssé fordítható íint azok a magyar versek, amelyeket annyira csodál, ilett minduntalan bejött valaki a szobába, zavarták, győztes párt kisebb emberei, övükben piros-csíkos kéziátokkal lakásról-lakásra jártak. Némelyikük lerészegedett, logy elhagyogatta még a fegyvereit is, nemcsak a holmit, az előző helyeken összeszedett, olt, akit megöltek, volt, aki megölte magát. )gy mellékutcában, egy nyomda hátsó irodájában három várakozott valamire, hasznúi. Tízpercenként felhívtak számot. A telefon nem felelt, i. néptelen Teréz-körúton éjor egy utcanőt pofozott a i. A lány már nem nyelvelt, dlgatott és a fejét rángatta, rogtak a könnyei. к külvárosokon keresztül s a lai kertek alatt súlyos idegen ícélkocsik görögtek befelé. Az emberek féltek. Mégis, Lan aludtak. De sokan virrasztottak. Rádióztak, cigarettáztak, hallttak, vártak valamire. Szomor Péter lekattintotta a npát és huszadszor is kiment jalkónra s behúzta maga után az tót. Karla sem volt a szobában, :m volt ki meggyújtsa a villanyt, sak Cholnoky szivarja parázslott sötétben. Katalin lusta volt legmozdulni. A férfi előrehajolt és közelébb ipászkodott az asszonyhoz. Lükített a sebe, tüzelt a kötések latt. Láz bujkált a tagjaiban s gy kis részegség. Katalin szólalt aeg először. — No? — Az asszony álmos, nély hangja csupa türelmetlen dváncsiság volt. — Tessék? — kérdezte szórakozottan Cholnoky. — Azt hittem, mondani akarsz valamit . . . A csillagász régen nem találkozott barátja feleségével s az első, ami feltűnt neki, Katalin újszerű biztonsága volt. Mozdulatai is határozottabbak lettek, mosolygása, szépsége öntudatossá vált harmincöt éves korára, ahogyan egy süldőlány máról-holnapra nővé alakul. Finom nyakát kissé megbarnította az idő és ráncokat vetett rá, arcbőrét a fonnyadás, mint ravasz illatszer, megpácolta, s a haja tizennyolc éves korában sohasem volt ilyen gondosan megfésülve. Mégis, szépülését-öregedését, mindent egybevetve, Cholnokynak nyugtalanul kellett tudomásul vennie, hogy a mosolygása, az egyenes orra, a hangja, s az egész nő ugyanaz, aki volt, s most, hogy a sötétben látatlanul látja az arcát, megsem tudná mondani, melyiket látja igazában, a kislányét vagy az asszonyét, a tizennyolc évesét vagy a harmincöt évesét. — Mondd csak, Katika . . . — ^o? Cholnoky latolgatta a szavakat. Aztán sietősen kérdezte : — Miért jövök én zavarba tetőled? — Nem jössz zavarba. Csak elfogultan beszélgetsz velem. — De miért nem tartod ezt furcsának? Miért nem? Hát ... — Katalin megállt, hangtalanul nevetett. Aztán komolyabb lett a hangja. — Miért? Hiszen szerelmes voltál belém egy kicsit, nem? — mo n dta csendesen. S hogv a férfi nem felelt, még halkabban hozzátette : »Régen«. — Régen — ismételte Cholnoky. — Régen, mindig, most is. Hosszú szünet után Katalin ezt mondta : — Ostoba voltam. Ostoba voltam, Gábor. Hallgattak. Aztán nyílt egy ajtó. — Mi az, sötétben ültök? — kérdezte Karla. Meggyújtotta a villanyt, letette a tálcát. Ria ( jt gyanakvással kezdte kémlelni anyját és a sebesült éjszakai vendéget. Cinkosok, — gondolta a lány megdöbbenve. Sok évvel ezelőtt, egy kora-márciusi délutánon érezte Cholnoky ilyen tisztán az összetartozásnak ezt a titokzatos érzését, amikor megpillantotta a Kálvin-tér túlsó oldalán a járdáról lelépő Katalint. Egyszeriben megváltozott az utca képe. A fiú egy másodpercig mozdulni sem bírt heves izgalmában. Itt-ott égtek a kirakati lámpák, a lemenő nap megcsillogtatta egy Rádayutca felé kanyarodó autóbusz ablakait. A kövezetet csendesülő szél szárítgatta, nagy, világos foltok harapták körül mindenütt a maradék tócsákat. Egy sipkás ember sokágú aranyozott csillárt cipelt befelé egy házba. Cholnoky szeme részegen fényképezte ezt a fiatal világot. Már túl volt gyakorlóévén s délutánonkint bejárt a szemináriumba dolgozni. Két napja, a Gellérthegyen megcsókolta Katalint; s ez sehogyansem ment a fejébe. Nem hitte, hogy a lány csakugyan eljön ma délután, nem hitte, hogy szeretheti őt, még abban is kételkedett, hogy Katalin egyáltalában létezik. De amikor meglátta kis piros posztósapkájában, egyszerre nyájas lett körülötte a világ. Mennyi csodálatos lehetőségét csillantotta meg a szerelem! Fájt neki, mert kishitű volt, de a világ azt látszott ígérgetni, hogy majd csak rácáfol erre a kishitűségére. Most a sebe is fájt és fájt neki Katalin arca is. Érezni kezdte részegségét. Nem tudott jobbat kitalálni, felhajtott még egy pohár konyakot. S csakugyan, kissé kijózanodott, válla megemberelte magát, úgy tűnt. Csak ez az arc! Csak ez a szorítás a gyomrában, lázas testében ez az ide-oda járkáló régi sajgás, ez nem akart csökkeni. Katalin mindig egyenesen tartotta a nyakát. A csillagász az asszony nyugodt szürke szemét bámulta, amely sohasem árult el semmit. — Hat óra mult — mondta Katalin. Lassan a lánya felé fordította fejét.—Nem gondolod, hogy le kellene feküdnöd? •— Nem, nem, úgysem tudok aludni . . . — Megágyazok neked itt, Gábor. Cholnoky a fejét rázta. — Nem, felmegyek az intézetbe. — Karla — szólt az asszony kis szünet után.-—Vidd ki drágám ezeket a hamutartókat is. A kislány nem szívesen, de szótlanul engedelmeskedett. Katalin a férfihez fordult. — Akarok veled beszélni, Gábor. Gyere vissza ebédután. Péter nem lesz itthon. Nagyon halkan beszélt, de nem suttogva. Cholnoky nehezen lélekzett. — Mi elváltunk — mondta Katalin, merően a csillagász szemébe nézve. — Ezt nem is tudod, elváltunk. — Elváltatok! — A férfi felkapta a fejét. — Elváltatok? —- Majd elmesélem. Márciusban bontották fel a házasságunkat, de aztán közbejött a megszállás, mindenféle, és Péter mégsem költözött el. Érted? Cholnoky bólintott. Katalin egy kicsi szünetet tartott. — Nem felejtettél el, Gábor? Megöregedtem, Gábor? — Igen. — Mi, igen? — Szép vagy Katika . . . Az asszony töprengve nézte. Aztán halkan megszólalt. — Te, csakugyan elutazol? Cholnoky számára stockholmi barátai kieszközöltek egy svéd útlevelet s az ügyvivő értesítette, hogy a közeli napokban utazhat. Ez volt az utójátéka undorító börtön-kalandjának. Éveken át levelezett svéd matematikusokkal, ezt piszkálta a rendőrség. — Nem hiszem — mondta. — Nehézkes vagyok én az ilyesmihez, tudod Kati. — No de — vágott közbe az asszony türelmetlenül, — lesz engedélyed? — Valószínűleg. Svéd állampolgárságot kaptam, és — — Vigyél magaddal! Cholnoky ostobán meredt rá. Mikor néhány órája futtában elmesélte nekik mindezt, észrevette, hogy Katalinnak szöget ütött a fejébe az utazás említésével. Furcsálta, mennyire elszótlanodott az asszony. Most meg nem értette egészen, mit akar a kérdéseivel. 447
