Budapest, 1946. (2. évfolyam)

12. szám - MELLER SIMON: A Japán-kávéház művészasztala

A Japán-kávéház művészasztala vidám bohémnek ébredt. Olyannak, aminő vaiamikor a müncheni Lettenbauernél volt. Mint teremtő művész régen meghalt : újabb tájképei csak tudását mutatták, a szíve — mint ő maga mondta — kihűlt ; de rendkívüli egyénisége, világos értelme és fiatalos heve miatt mindenki szerette és tisztelte. Anélkül, hogy kereste vagy akarta volna, csakhamar ő lett az asztaltársaság feje. Ez a nagytestű, nehéz ember, ki azonban ruganyos léptekkel járt és mesterien billiárdozott, aki egyszer öblös hahotával mulatott, másszor hirtelen vörösbeborult arccal Jupiter Tonansként dörgött és tudott sújtani, mindenkinek imponált. Nemcsak пацу művészi múltjáért tisztelték, derűit életigenlésében és művészeti elveiért való harcos szenvedélyében egyaránt a nagy egyéniség varázsát érezték ösztönszerűen. Utána elsősorban Ferenczy Károly szavának volt súiya. A nagybányaiak e vezére életében és művészetében egyaránt a nemes tartózkodás és az előkelő választékosság embere volt : művészeti ítéleteiben egyéni, néha talán elfogult is, de még személyes barátság árán is megvesztegethetetlen, kérlelhetetlen. Műveltsége imponáló, festészetében mindig tiszta művészpoéta. Közel csak keveseket engedett magához, de ezek azután érezhették férfias lelke teljes melegét. Egyik kiállítása előszavában definiálta festészete irányát : szintetikus naturalizmus, kolorisztikus alapon ; látható, hogy elméletileg is tisztázni igyekezett elveit. Kitűnően és meglepően tudta gondolatait megfogalmazni és a vele való társalgás vagy vitatkozás külön gyönyörűség volt. Rippl-Rónai József, bár elsőrangú művész, de némileg könnyebb fajstilyú egyéniség volt. Ártatlan kóklerkedése, kedves ravaszkodása annyira naiv, hogv mindenki rögtön átlát rajta, s hogy az csak szeretetreméltóságát fokozza. Társasági együttműködésre azonban nem igen volt alkalmas, mert akaratos hiúsága gyakran csábította külön utakra. A párizsi Pólya Tibor (Herman Lipót rajza) Nemes Marcell bohém és a vidéki magyar sajátságos vegyiiléke volt. Erre vallott keresett, de hanyag öltözéke és nagykarimájú rm'ívészkalapja is, melyet télen a falusi fekete báránybőrsüveg váltott fel. Zseniális vidéki magyar kamasz volt, mikor az elfínomulí párizsi múzsába belészeretett ; előkelő választottjához koplalás árán is mindig hű maradt, pedig szenvedélyes evő volt. Hűségét a múzsa búsásan megjutalmazta ; ihletett órákban finomtónusú, gyengéd szépségű, inélyhangulatií alkotásokat sugallt neki. Rippl Rónai Bonnard-dal, Vuillard-dal és Maillol-lal való ifjúkori barátságát mesteri portrékban örökítette meg : e barátság nimbusza és művészetének meggyőző ereje változékony ítéleteinek is súlyt adott. Fényes Adolf, a magyar falu jeles festője, semmilyen kotériához sem tartozott, s mint ember és művész, egyedül járt pontosan kiszabott útján. Mindent, ami zavarhatta vagy felizgathatta volna, tudatosan távol tartott magától. Az életet utazásnak nézte, mely annál tanulságosabb és elviselhetőbb, minél kevesebb poggyásszal történik. Mély érzékenységéi a cinikus bölcs álarca mögé rejtette. Világos és pozitív elme és éles részletkritikus volt. Sokat tudott és látott, s művészeti bírálatát a fiatalabbak különösen nagyrabecsülték. Ezekhez, kik az eszmecserékben, vitatkozásokban s a művészeti ítéletek kialakításában vezettek, a jeles művészek egész sora csatlakozott. Csók István, kinek istenáldotta tehetsége kedves emberi melegséggel párosult, úgyhogy a széthúzó elemeket is egybe tudta forrasztani; Réti István, a választékos, de kevéssé termékeny festő, egyúttal gondos író és elmélkedő ; Iványi Grünwald Béla, lírai tehetség, aki minden hatásra hajlékony an reagált ; a kissé száraz egyéniségű Perimutter Izsák, kinek festői készsége bámulatba ejtett ; Hatvany Ferenc, az újabb francia festészet legjobb magyar ismerője és legmagasabb színvonalú gyűjtője és még sokan mások. A hozzájuk 441