Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - SŐTÉR ISTVÁN: Budapest — otthon

A Corvin-tér kerti csendjét újból felfedezhettem и kis földszintes ház kapualjában, melybe színes üvegek szűrték a fényt, de a kissé dohos szobákban is, melyek* пек szőnyege alatt lábam a padlózat leplezett mélyedései• ben bicsaklott meg. A Verpeléti-út külvárosi tágasságát, mérnöki szabatosságát egy dohányzószoba terebélyes bőrgarnitúráján ismertem fel ismét s a sötétbarna, kerek asztalokra helyezett sárgaréz hamutartókon. A Kör-tér egymásba burkolódó sínjeinek, pályaudvari nyüzsgésének hangulatától elválaszthatatlannak érzem egy alacsony mennyezetű szoba világoskék lakkozású. modern bútorait s a táncoló nőket ábrázoló kis szobroh kemény, hideg fémtestét. A Pozsonyi-út környékén sétálva, akár fel sem kellett kapaszkodnom valamelyik lépcsőház vöröscsempés falai között, hogy tévedhetetlen pontossággal leírhassam a szobahallos lakások heverőit. mély karosszékeit s a foxikutyát, vagy tenniszező nőt ábrázoló kerámiákat. Az Eszterházy-utcai szalonban megpillantott gobelin, fakult barna és zöld színeiben nem is a vadászatra vonuló Grand Turc lovait és udvarát ábrázolta számomra, hanem a Múzeum-kert környékének valóságos térképét, könyvtárszobák sötét tölgyfamennyezetével, álmos portásfülkékkel, ófirenzei ízlésű, kovácsoltvas díszítésű kutakkal s a Múzeum szürke, nagy épületével, melyet olaszos, derűs sűrűjével, fények és lombok boldog szövedékeként ölel körül a kert. Ködös, hideg éjszakára emlékszem, mikor a Lógodiutca mellvédjéről figyeltem az ágybanfekve, kislámpa fényénél olvasó nőt, aki körül meghittség és védettség, meleg és nyugalom oly csodálatos bűvköre szövődött, oly vonzó és ellenállhatatlan varázslat, hogy szinte azonosultam vele, mintha válla fölé hajolva követném tekintetét a könyv sorain. S voltak otthonok, melyek egy zongorán játszott dallam szelid hu rkait vetették utánam, az utcán elhaladtomban, hurkokat, melyek oly feloldhatatlanoknak tetszenek még ma is. Mily megilletődött félelemmel, mennyi gyanakvó izgalommal és aggódó kíváncsisággal kerestem is fel az ostrom után a lakásokat, melyeket valaha nagyon szerettem. A legszebbiknek csak romjait találtam a Werbőczy-utca hajlatában s mikor először léptem be barátom új otthonába, nikkelesen fénylő, hófehér bérház legfelső emeletén, mely annyira különbözött a régi lakás vastagfalú, meleget őrző szobáitól, — mikor először léptem be a makulátlan falak közé, az új bútorzaton végigtekintve, a romok közül megmentett tárgyakat kerestem, mint meghitt ismerőseit a szomorú messziségből visszatért — s egy-egy szék, szelence, gyertyatartó, régi könyvek arany-vörös gerince, valami szeretett vers rímeiként köszöntöttek, melyeket idézetnek szórtak szét egy idegen és megfejthetetlen szövegben. De ámulva álltam meg egy másik, jólismert lakás közepén is, melynek tulajdonosa épp akkor gazdagodott meg, amikor valamennyien elszegényedtünk : a falba mélyeszteti vitrin mozdulatlan porcellánhalai, az asztalokra vetett brokátok, az óbor színében aranyló, kecses üvegek, a barokk-szentképek s a Makart ízlésében pompázó óriás vázák, — kacér iparművészet, kényes műértői igény és gyermekes habzsolás e naivul tarka zűrzavara, meghökkentő volta ellenére vigasztalón, szinte biztatóan hatott : lám, e város csökönyös becsvággyal ragaszkodik a »szép lakás« álmához s egy frissen felkefélt padlóra szintoly büszke, mint újjáépített hidaira az ország. S minél több helyen fordultam meg, annál elégedettebben tapasztalhattam, hogy Budapest nem csupán közterein épül újjá, de falai mögött is ! Romépület csak akkor igazán ijesztő és vigasztalan, ha valamelyik épen maradt csücskében életet látsz : kormos, meztelen emeletsorok közt egy-egy üveges ablakot, vagy akár falemezzel borítottat s száradó ingeket, vagy halomba rakott tüzelőt az erkélyen. De mennyivel szomorúbb az ép otthon, melynek nincs lakója ! A századeleji kis erdei házikók, zsindelyes tetejükkel, parányi ablakaikkal, tornácaikkal hasztalan várják már a régi lakókat : derékig érő fű az udvaron s elárvult vályúk, mint a messzi útra vitt gyermek elhagyott játékszerei . . . őzek laktak itt és lámák, várkastélyszerű épület rácsai mögött farkasok s az operai díszletre emlékeztető udvaron, habarcsból feltornyozott sziklák hasadékaiban jegesmedvék, a hosszú, édeskésen bűzös folyosókon fekete párduc és tigrisek, »rettentő szimmetriájuk« sárgafekete csíkozatával ; monumentális szobájában nem nyugszik többé az elefánt s a madarak elől, melyek színes, parányi gyümölcsökként csüngtek az ágakon, a sűrű drótháló sem tudta mindörökre elzárni a legkegyetlenebb szabadságot. A tavat, melyben a flamingók dekadens, szürke-rózsaszín pompáját csodáltam, benőtte a sás. Az elhagyott kert aszfaltos útain iskolás örömök emlékeit kereshetnéd s a hűtlen állatok, melyek az új Budapest gyermekeit legszebb vasárnap délutánaiktól fosztották meg, szagukat sem hagyták a ketrecekben — három pézsmaréce tollászkodik csupán a félköralakú rács mögött. Burma és Délafrika helyett — Hódmezővásárhely éghajlatát képviselik az új lakók. Az állatok otthona egyre hidegebb lesz, puha bundáik, forró torkaik emlékét egyre inkább feledik a falak. Az emberek otthona, melyek fölött annyi félelem függött, annyi fenyegetés, szétdúltból és kiraboltból, hidegből és kiszolgáltatóból talán most lesz újra — édes otthon ! 387