Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - CS.SZABÓ LÁSZLÓ: Fenn és lenn (A Duna éneke)

Földes Péter rajzaival Yáa. FENN ÉS LENN (A Duna éneke) (Kádár Erzsébet emlékének) A RÉGI lassú Európában (hívtam már ősinek, vénnek, kincsesnek, latinnak, de azt hiszem, lassú a legjobb neve) még az írónak is volt operapáholya. Igaz, hogy másféle páholy volt az, mint a maiak. Használhatta elfüggönyözött dolgozószobának is, a színpad helyett noteszéhez, papírjaihoz fordulva. Meg se nézte a színlapot, ment egyenesen a kis páholyba, úgyis olasz zene gyöngyözött a hangászlyukból. Asztalára tettek két karos gyertyatartót, gyümölcsöt s egy-két palackot ; ha unta az énekest, behúzta elől a függönyt s elkezdett írni. Stendhal említi, hogy az ő páholya szürke selyemmel volt bevonva a milánói Scalaban. Nekem is van egy ilyen páholyom. Selyemkárpit helyett könyvvel van bélelve s egy százruhás énekesnőre nyílik. E páholy a szobám. S az a folyton öltöző primadonna a Duna. Niobé volt az utolsó, rettenetes szerepe ; hét megölt hídfiát temette jégtörő énekével az ablakunk alatt. De ennek a vízi Niobénak feltámadnak a fiai, egy éppen Szent Istvánkor ugrott ki gyászoló öleléséből, mint a felaprított királyfi, akit egy varázsos vesszősuhintással megint összeragasztanak. Rohaminunka volt a varázsütés földi neve. Áttetsző, kékselveni ég alatt, kopár mészkőszirteken, fenn a Gellérthegyen s lenn a sárgás vízszínen lobogó kezekben repestek a zászlók az újjászületés napján, trikolórok és vörös lobogók s olyan erővel nyomultak előre megdőlve, ágaskodva és ujjongva, mintha magát a hidat is magukkal rántanák a vonulásba, mintha velük együtt a híd is átkelne a vízen s nemcsak hordozná a zászlók tébolyult örömét. Piro

1,

és kék és rózsásszürke volt aznap a Duna : rózsásszürke a belenéző szikláktól, piros a zászlóktól, kék a szeplőtlen égtől. De nemcsak páholyból ismerem én ezt a halhatatlan énekesnőt. 1мпегет jelenés előtt és jelenés után is, a színfalak mögött. Fenn, a város felett és lenn, Budapest alatt. Ismerem ott, ahol mellfodrait rendezve, réveteg, feszült, lámpalázas mosollyal kikiles a kulisszák mögül. Várja a margitszigeti belépőjét, a nagy szerelmi áriát, amelyet a Várhegy sóvárgó baritonjára s a Gellérthegy kétségbeesett basszusára felel. S ismerem jelenés után, amikor kiheviilten és elernyedve ledobja selyemcipőjét, végigdől a heverőn s megkönnyebbült diadallal bontja a haját. Se előtte, se utána nem nagyon figyel arra, amit az ember mond neki. De azért szereti, ha folvton beszélnek hozzá. \ nagy énekesnő mind ilyen ; irtózik a magánytól. 373