Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - VAS ISTVÁN: Rózsadomb (Vers)

kedvenc vásznaiktól, sokszor végigsimogatott kis plasztikáiktól megválniuk. Ugyanakkor a magyar művészet él, levelei zöldebbek, mint valaha, nedvekkel teli és zamatos, ragyog és amatőrre vár. Ezt a pompázatos virágot öntözni kellene. Ki öntözze? A gyűjtők nem tudják. Az állam? Felötlik a kérdés. ha az állam locsolja, ki tartja az öntözőkannát? Az új művészet, mely ma uralomra került, már évek óta természetes egyensúlyt teremtett a Műcsarnokkal. Az ritkán állított ki, sokat és rosszat. ennek képviselői gyakran, de csak néhány teremnyit és válogatottat. A Műcsarnok fehér hollója egy főrangú mecénás volt. de azt hiszem. Fruchter Lajos, vagy Szilágyi Sándor kevesebb zajjal ugyanannyit költött az új művészetre, mint ő. A Műcsarnoké volt a hivatali támogatás nagyobb része. a fiataloké pedig a sajtó rokonszenve. Most minden kumulálódott, de egyben néhány évvel megöregedtünk. Nem vagyunk többé fiatalok. Illetve —- s ez a veszedelmes — nem mi vagyunk többé a fiatalok. Lehetetlen észre nem venni, hogy a sokat küzdött és végül révbe jutott művészi csoporttól függetlenül itt-ott fiatalok szervezkednek. Az is bizonyos, hogy vannak köztük, kik egy-egy idősebb művész rokonszenvét máris megnyerték. Tanú vagyok rá. hogy némelyik csoportnak lelkes és szépszámú közönsége van. Hogy képeiken s főképp gra fikáikon olykor áttűz Picasso rettenetes erejű, mágikus tekintete, nem jelent okvetlenül önállótlanságot, hanem inkább azt, hogy tudják, kitől lehet tanulni. Művészetünknek sokáig az volt a baja, hogy Delacroix helyett Delaroche-t, Manet helyett Vautiert látta. Meg kell látni, meg kell érteni, minden erővel gyámolítani kell ezt a hátborzongató körülmények közt most elénk lépő fiatalságot. Nem szabad visszariadni attól, hogy talán jobban hajlik az absztrakció felé, mint szeretnők. hiszen tanúi voltunk annak, hogy a kubizmus merőben elméleti kísérleteiből minő gyönyörű új művészet sarjadt. Egymásra következő nemzedékek jelentkezésének szívvidító ritmusa Goethét a hullámverés örök játékára emlékeztette. I hajdani Gresham-asztaltársaság művészeinek nincs szükségük semmiféle hullámtörő gátra, vagy öblöt elzáró építkezésre. Beleírták már és beleírják még nevüket művészetünk történetébe. Saját érdekük, hogy távlatot kapjanak egy új generáció felsor okozása révén. Picasso rajzát látom magam előtt a testes, lomha Guillaume Apollinaire-ről. Ez a költő írta : Magunk között, barátaim, elítélem az új rend s a hagyományok e hosszú vívódását. VA S I S T VÁ N Az a délután, az a délután . . . A kései uszoda fénye . . . Sötétedő Duna, mint most. A hegyek zöld-lila hajlatán szeptemberi pára ringott. Szél súgta víznek, hogy az ősz jön. Egy-két csepp csillant barna bőrön. Rőt alkonyi csönd. Az az út. az út fel a dombra . . . Kezemben a könyv, tettetni közönyt a levegőbe tartom. A villa kivillan a sarkon. Elkésett, résnyi fény a fekete rácson. Teste ívén pizsama, zöld-puha bársony. Erkélyen állt, a várakozás mosolyát szemembe szórta onnan. Ifjúkoromban. Az erkély, az az erkély . . . Sokáig kint maradtunk. Alattunk a város tengere áradt, a hidak, a házak, a gyárak. S az alkonyi fény letűntén kigyulladt a lenti neonfény s tarkázta a fekete estét a sárga, zöld. piros, kék — A Tőke is a maga módján imázott ez esti órán, akár itt Budán valaha a müezzin : »La illah il'Allah«. Aztán megunt, modern miséje eltűnt a történelmi éjbe. Hát összehajolt szívünk hova tűnt? Az az út, az az erkély? Messzebb, mint Velence vagy Erdély. liudupesl, 1940. október 366