Budapest, 1946. (2. évfolyam)

8. szám - KASSÁK LAJOS: Visszapillantás, Bánatunk rongyai (Vers)

Menuhin a Székesfővárosi Zenekarról : »Szabadjon nekem a fentiekhez egy őszinte kos önő szót h zzáfűzni. Éppen most játszottam ez.'el a csodálat is zenekarral. Sohasem találkoztam eddig még jobb, őszintébb és tehetségesebb mu sikusokkal. Kötelessé linknek érzem, hogy segítsünk kevésbbé szerencsés kollégáink n és bi'tos vagyok benne, hogy ez a kis csoport, mely folytatása a nagy ősi tradícióknak, mely eiy Bartókot, egy Kodályt adott nekünk — megérdemli a mi segítségünket és nagyon várja küldeményünket. Jehudi Menuhin« bizonyos bartóki frázis !) Beszéljünk hegedűhangjának salaktalan szépségéről, a gyermekkorban inkább szenzuális varázsú, lágyan bűvölő hang most lepárolt, nemes tiszta zengéséről, arról, hogy az ő virtuozitása mögött, mint háttér mindaz revelálódik, ami Amerikából nekünk a legbecsesebb és legtündöklőbb érték : a nemes emberség és a tiszta humánum? Vagy arról, hogy négy koncert és egy nyilvános próba enormis teljesítményét egyetlen disztonálás sem zavarta és hogy ez az ember belső értékének érdeme, nem pedig a mechanizált, üres, hiú virtuózé? Beszéljek a partner kollegiális kedvességéről, óriási muzikális kapacitásáról, arról, ami rendkívül ritka, hogy kamarajátéknál örül, ha kísérhet ? Említsem a fiatal férfi megnyerő, közvetlen báját, sok-sok elegáns, fínomemberi gesztusát ? Mindez sok és kevés. Ami itt rendkívüli, a titkos üzenetközvetítés, ahogy Isten szava átzeng azon, aki hivatott, elmagyarázhatatlan és megfoghatatlan. Ez a szép titok élt köztünk míg játszott és még valami : a békesség. Ezt hozta ide Yehudi Menuhin hegedűje szavának hatalmával, békét, nyugalmat ennek az agyonmart, ezer kínban szenvedő szerencsétlen városnak felsebzett szívébe. Hisszük, hogy jól értettük szavát, egyetlen reménységünk., hogy ezt hihetjük. KASSÁK LAJOS KÉT VERS VISSZAPILLANTÁS BÁNATÚ NK RONGYAI Mi késztet rá, hogy visszatérjek hozzátok hogy újból és újból üdvözöljelek Angyalfold fiai és leányai? A kalandok és harcok virágfüzére mit örökségül hagyott az ifjúság szétfoszlott rég s íme a való élet keserű gyümölcsét egyedül fogyasztom. Lehet, már csak az emlék köt hozzátok de van-e szentebb és dúsabb kötelék a közös fiatalság emlékeinél ? Feledhetők-e a vad csavargások s a nyűtt zsák, amit hátunkon cepelünk nem-e az első szerelem rózsáival s a baráti érzés mézével tele ? Bárki gyötört és bárki gyalázott meg valójában a magunk kedvére éltünk s azóta is akármit beszéljek én, rólatok szólok külváros csodái : hatalmas gyárak, kicsi boltocskák, grundok, szöges kerítések és kocsmacégér s ó, ti asszonyok, kiknek csókjaitól sötéten izzó dalaim felragyogtak. A falu egyetlen utcáján gyászmenet halad vénhedt parasztot temetnek, aki túlélte a gyilkos háborúkat, meddő forradalmakat s most holtan fekszik, a szerelem ölte meg. Sötét koporsóját hangtalan kíséri a nép magukba fordultan az utakra gondolnak amiken, ha egyedül hagyja őket az angyal odajutnak mind, ahová ez a csúf öreg. Egyik szerelmes lesz, másik gyilkol konok dühében, vagy őt öli meg a szomszéd majd négy falubeli viszi vállán a koporsót s hogy utolsó útjára kísérik a testvért, elárvult szívükben sötét félelmek lapulnak. (Békásmegyer) 283