Budapest, 1946. (2. évfolyam)

6. szám - HOLLÓS KORVIN LAJOS: Kanárimadaruk (Elbeszélés)

ismeretségem elején Margit valami szalonban dolgozott s mint ilyen nem fütlyengetett éjjel a sarkon, hanem aludt a kanárikkal, nappal viszont a munkahelyén danolászott, ha ugyan szabad volt neki. Mert Margitnak egyébként is kevés szabadság adatott : Böndőné szigorúan őrködött azon, hogy okvetlenül a kanárikkal egyidőben térjen nyugovóra, — nyilván késő napjainak egyetlen becsvágya volt, hogy legkisebb gyermekéből a hagyományok ellenére jóerkölcsű lányt neveljen. Hogy nem így történt, — erről is idejében értesültem. Egy nyári éjszakán, nyitva lévén ablakom s Böndőéké is, hangos veszekedés zaj a vert fel. Böndőné kiáltozott vércsehangon. Margittal veszekedett, aki, mint kiderült, most, késő éjszaka tért haza. — Utolsó vacak leszel, mint az anyád! — rikoltott elkeseredetten a lányára, aki nem maradt adós a felelettel. — Maga se volt különb, miért akarja, hogy a lánya különb legyen ? — hangoskodta vissza Margit, ki mint látszik, a családi céh-hagyományok maradi híve volt. S a felriadt kanárik lármás izgalomban mindjárt meg is vitatták az ügyet és megállapították : nem ez az egyetlen eset manapság, hogy a fiatalság képviseli a reakciót az öregekkel szemben. Még néhány éjszaka felriadtam Böndőné erkölcsi kirohanásaira, melyek, mint az erkölcsi kirohanások általában, semmi eredményt sem értek el. Később a felháborodás tétlen fájdalommá keseredett, Böndőné nem veszekedett többé, de néha magányos délutánokon az ablakhoz iilt s ilyenkor komor felhőket láttam elsuhanni ősz haja alatt. Akkor már nem mosolyogtam és nem csóváltam a fejem rosszalóan : Böndőné elborult, szomorú arcáról leolvastam élete egész tehetetlen küzdelmét az ingoványból való kikecmergésért, az elérhetetlen tisztaságért, melyet nyilván Margitban akart megvalósítani, ha már önmagával és a többiekkel elkésett hozzá. De nem bírt a sorssal, vagy ha úgy tetszik : a »természettel«, s ahogy bánatosan gubbasztott az ablakban, mint egy tollafosztott vén szarka, a reménytelenség inkarnációjává nőtt a szememben. Csak hónapokkal később tört ki ismét a köznapinál súlyosabb botrány Böndőéknél. S ezt a Böndő-család várható szaporodása idézte elő, mint arról értesülnöm kellett. Margit sírt és közölte, hogy a dolgon már nem lehet változtatni, azután összecsomagolt és elment a háztól, amelyet nem tudom miféle erkölcsi belátás alapján kímélt a szégyentől. Végre is gyereket szülni, még ha törvénytelent is, magasabbrendű erkölcsi tett, semhogy egy pillecsalád méltóságának árthatna. Igaz, hogy a pille-erkölcsiség szabályai ismeretlenebbek előttem, mint a pápua-morál, mégis, úgy vettem ki Margit oldalági pille-rokonainak vállvonogató márkázásából, hogy az nem a dolog erkölcsi lényegére vonatkozott. Böndőné tehát egyedül volt felfogásával. E jelenet után sokáig ismét csak a kanárik hangversenyét hallottam odaátról s az együgyű képű Gáspár oktató fiityülőjének elbájoló buborékolását és csivogását, amely híven közvetítette egykorvolt kanáriművészek mesteri virtuozitását a még műveletlen növendékek épülésére. Ebbe a fütyörésző idillbe rontott be egy délután Margit, karján csomaggal, melyet az asztalra tett, majd úgy, ahogy jött, kirohant, mielőtt bárki is szólhatott volna. Amikor Böndőné felocsúdott meglepetéséből, utána futott, s míg az ajtóhoz ért, annyit hallottam kétségbeesett szavaiból, hogy : itt ne hagyd ezt a . . . De Margit addigra már kifordult a kapun. Most azután megszólalt a csomag is az asztalon s ezüstös gyereksírás csilingelte tele a szobát. A kanárik hirtelen elhallgattak és tátott csőrrel féloldalt hajtva fejüket, a tekintetükkel kérdezték : Ohó, hát ez meg micsoda ? . . . Ibolya, Viola és az albérlő pille tehetetlen ijedelemmel bámulta az ágyakról a csomagot, Gáspár alsóajkára odaragadt a fütyülő s úgy függött a tátvamaradt szájáról, mintha a nyelve lógna ki. Mégis ő bátorodott fel először annyira, hogy megközelítse a pólyát, de hiába kérdezte meg a benne sírót, miért sír, tanácstalan tekintetéből láttam, nem kaphatott feleletet. Hát óvatosan ölébe vette a csomagot s kissé zavartan leült vele. Akkor már a lányok is kiugrottak az ágyból és körülötte szorongtak. Mindjüknek volt egy ötlete, hogyan kellene a sírót megvigasztalni, de az nem hajlott semmire. Végül is Gáspár szájába szívta ajkán fityegő fütyülőjét és teljes szakértelmével csicseregni kezdett. Erre hirtelen elhallgatott az újonnan jött. Ekkor rontott vissza a szobába Böndőné. Az ablakhoz futott, de Margit már befordult a sarkon, hát csak megállt és tanácstalan tekintetét reámvetette tehetetlenségében. — Nevet — szólalt meg vigyorogva Gáspár. — Azt hiszem, nevet . . . — Az ! Nevet, — rikkantott fel Ibolya és a többiek örvendve megerősítették a felfedezést. Böndőné arca kipirult e szavakra. Látszott, viaskodik magával. Egyre izgatottabban pislogott hátrafelé, majd hamisan csengő érdességgel kérdezte : —Mit mondasz ? Hogy nevet ? . . . — Nevet hát ! Az l Nevet . . . Erre már nem tudta türtőztetni magát. Még vonakodó léptekkel, de már odament és ahogy a pólya fölé hajolt, a szája majd a füléig húzódott, úgy mosolygott. — Az ám, ez nevet . . . S már a karjában volt a pólya, — nem értsz te ehhez, — mondta megvetően, amint kivette Gáspár kezéből. — Ez is lány, — sóhajtotta elgondolkozva, ahogy leült, majd hirtelen kiderült az arca. S én megértettem, hogy feltámadt benne a régi becsvágy : megtörni a Böndő-ház pille-hagyományát. Tele volt a szeme és a hangja ragyogással, ahogy Gáspárra kiáltott : — Fütyölj te ! Hallod ? Fütyölj ! Ez érti a fütyölést! S feltrillázott a fütyülő, s mint a karmester intésére, a szavára hirtelen mind a kanárik rázendítettek. Rebbent, szökellt, kacagott a sok, harmatnyi dalbuborék, mint gördülő hang-gyöngyszemek, s a délutáni nap lágy sugarai ragyogva öntötték el Böndőék szobáját. Olykor, ha háttcd állok ablakomnak, még most is hallom a romok felől ezt a boldog füttyhangversenyt . . . 222