Budapest, 1946. (2. évfolyam)

6. szám - CS.SZABÓ LÁSZLÓ: Herkules szerenádja

Hídépítő munkások Рабочие строющие мост testből más testbe, madártollba, madárhangba, ebbe a hangba, amelyet dal közben annyiszor próbáltak már emberi dalban *t megfesteni. De madártestben sincs békéje ; a rege azt meséli tovább, hogy az üldöző férj sólyommá változott Pandion lánya fölött. Te vagy az philomela, te vagy az csalogány, megismerlek ! Egy szerb hajó hasítja fölfelé tiszta, férfias szívdobogással a vizet. Szép telt a hangja, hallszik rajta a szakadatlan levegőváltozás. Recseg az úszó kikötő az ablakom alatt; egy kis hajó szeretne mindenáron eloldódni a szerb vontató után. De hamar beleszeretett! Kikötőben élek, amelynek most születik a hídja. Tűzszalag kígyózik le a csonka híd tetejéről, visszfénye felgyújtja a Dunát. Sistergés hallatszik s kiáltások; nem értem, mit kiáltanak, lehet az istenek nyelvén is. Hephaistos ilyen tűznél kalapálta ki Achilles pajzsát. Talán most is ő dolgozik itt ; ingujjra vetkőzve guggol egy piros vasrúd alá, szikracsokrok szállnak a kezéből. Osonnak, suhannak a hajók, dobogva remeg a vastestük; örökké suhanó, fényes ablaksor úszik mellettük a vízen. Magas fehér szemük előre néz, mint gondolatuk szeme, alacsony, hátsó, piros szemük figyeli a kötélre fogott bárkákat, e néma, sunyító, sötét foglyokat. Ez a rendőrszemük. ' HEPHAISTOS ÉS KOVÁCSAI most fölemelik a lámpát a hídról s egy másik piros oszlop alá lépnek. Szép egy kész híd, szép, mint egy válasz telve tudással, de még szebb egy születő híd, szép, mint egy tudásért remegő kérdés a diákajkon. Sivít a hegesztő, egyenletesen nő, önmagából nyúlik, gyarapszik a híd, mintha ezúttal belülről látnánk egy testet, mintha a víz volna az anyatest külseje, a levegő a méhe, a belseje, mely őszig kihordja gyerekét, a hidat. A teremtés ereje árad körülöttem. Istenek műhelyében lakom. Gyönyörű városban lakom. Romok közt? Felelj te, csalogány, erre a hitvány kérdésre. Mert újra hallom most odaátról. Szavakba foglalni ezt a hangot? Egy angol költő megpróbálta ugyan, de csak az derült ki a versből, hogy mit érez az ember a hallatára. Az a furcsa illúziója támad, hogy minden madárfajból ugyanaz az énekes dalol évezredek óta : Te nem halálra lettél és irigy idő rád nem tipor, örök madár. Kji dalod mondhatatlan rég sír így : hány császár s bús bohóc hallotta már. Oh épp ez a dal járta át talán a Ruth szívét, állván az idegen rozs közt, mikor síró honvágya fájt! S mély vizek nyilt falán, az örvénylő óceán-üvegen talán e hang tár tünt tündéri tájt ! Bár így lenne csakugyan! S bár minden nagy költő is ilyen örök dal volna ugyanabból a torokból, hogy egy idegen rádión át, vagy közénk toppanva maga Homéros mondaná el Hektor búcsúját! Bridge builders Auvriers des ponts Lám, milyen könnyen lelkesít, milyen egy-kettőre rákapat a halhatatlanság gondolatára ez a dunaparti regevilág! Ujabb tűzszalag szalad le a turulmadárról s felgyújtja a hold hálóját a vízben. Kürt búg, egyelőre messziről, de feszíti már mellét a szemközti szikla a visszhangra. Hősi búcsúvá, heroikus üzenetté változtatja majd a következő kürtszót. Mint a fiatal méhraj, zúdul a szobámba az ákácillat. Egyetlen fa kedveskedik nekem éjjelenként ezzel az illattal, egy vézna fa, mely érzem, mégse volna csúnya lány, ha emberalakra változna. De nem teszi. Kár is volna érte. Éjfélre jár, parthoz állnak a hajók. Még egy hetyke kis rikkantás a Boráros-tér felől, inkább kölyökkutya vakkantás, mint búgás, aztán holnapig megállnak a suhanó hajóablakok a vízen. Ekkor ébred a hősök hőse. Nem az a hős, aki összeszíjazott holttestekkel vágtázott a tábor körül. Nem az a hős, aki sárkányvérbe fürdött vagy kincseket rabolt egy cinkos szerelmes lány segítségével. Nem az a hős, aki megtizedelt hadaival beütöttelndiakapuját. AZ ÉN HŐSÖMRE munkát, fáradtságot, tizenkét rettenetes próbát róttak ki egyedüli dicsőségül az istenek. Ez a hős ébred a Gellérthegy alatt. Megdobban a pörölye a csonka hídszárnyon. Reng a csapásba az éjszaka, reng még a Duna feneke is. Herkules dolgozik tizenharmadik hőstettén. Egyenesre állítja a megdőlt hídoszlopokat. Két lábát a két partra vetve hajnalig most már ő ad szerenádot a csalogány helyett. Pöröllyel. Nyüzsög, hemzseg a víz a tűzfény körül. Áll a munka a víz felett. A pesti hídesonkot Hephaistos forrasztja a kovácsaival. A budait Herkules kalapálja. Istenekkel telik meg az éjszakám. Istenekkel? Munkásokkal. Nem élnek ezek ambróziával, nem esznek aranyfügét, de még csak bélszínt se. Paprikás krumplit esznek, töpörtyűt s hatósági kenyeret. De a görögök is olajbogyón, hagymán s árpakenyéren élve rakták fel az Akropolist. Tudom már, hogyan születtek az ősi mítoszok. Látom az ablakomból. Úgy születtek, hogy egy ember fölmarkolt egy kalapácsot. 211