Budapest, 1946. (2. évfolyam)

6. szám - CS.SZABÓ LÁSZLÓ: Herkules szerenádja

CS. SZABO LAS Z LO EZ A KÉP a kis aranykeretben : Marosvásárhely fellobogózva. A párjában a Pont Neuf bérkocsikkal. Abban a nagyobb keretben a Trinitá-hid, a firenzei. Az is elpusztult, tudod. S ott, a legnagyobb rámában a Duna, a budai Dunapart virágzó gesztenyefái, a Gellérthegy lankás gerince s zöldfoltos mészkőszirtjei. Ez a nagy ráma azonban már nem a falon függ. Ez az ablakkeretem. Nézz csak ki jobbra, a hegyekre. Valamikor az Erzsébet-híd két hosszú acélujja közé csípte Buda kebleit. Ma ismét szabadon buggyannak egymás mögött az esti narancsfényben, elől a Naphegy lánymelle, mögötte a Kis Svábhegy, Szabadsághegy, .Jánoshegy s a Hárshegy törzseket szoptató ősanya emlői. Sose állítsatok többé eléjük tornyos hidat. Hajlítsátok szépen a vízre, mint a rómaiak. Húzza a hold a hálóját a vizén. A/o/yovizen. Ez a csoda, ez az örök folyás csak egy parti ablaknak árulja el a titkait. Honnan tudja minden csepp víz a többi tempóját? S hogyan találták el együtt ilyen tökéletesen a haladás ütemét? A Duna úgy folyik, ahogy a szemnek, szívnek, fülnek, ahogy összes szervünk ütemérzékének, ahogy a partnak s nyilván önmagának is legjobban esik. S évezredekig se zökken ki a mértékből, mintha minden kis csöppnek volna egy kis stopperórája, mint verseny közben az óvatos futóbajnoknak, mintha minden csöppben egy ütemmérő ketyegne, mint a kezdő zongorista előtt. Azt hiszem, az egész világnak így kéne haladnia, mindig erre a sebességre állítva: tőzsdéseknek a zsákmány,politikusoknak a jelszavak, művészeknek a lelkek után, s mindnyájunknak a halál felé. Nagyobb harmónia lenne a világon. Mert a vízfolyás maga az összhang. Úristen, vízzé változni, összhanggá válni egyszer, csak egyetlen egyszer a lélekvándorlás során! Csendesen átáramlani Tihany és Szántód közt a szorosban, áthullámzani Comóból Cadennabbiába, végignyalni a brentai villa-209