Budapest, 1946. (2. évfolyam)
5. szám - MÁRKUS LÁSZLÓ: A jubiláló Vígszínház
padi kép és az anyagi kellékek választékos eleganciája. A vezetői nagyon termékeny kooperációban minden hiba jóra fordult és így létesülhetett a tökéletes színészi együttesnek alapvető feltétele, az önkéntes fegyelem, melyet akkor vállal a művész, ha azonosíthatja magát színházával, ha a maga érdekeit felismeri és kielégülését megtalálja egy bensőséges szolidaritásban. A Vígszínház előkelő európaisága díszt és rangot adott színészének, s akit ebbe a zárkózott társaságba befogadtak, az a maga ügyének érezte a színház rangadó jó hírét. Ez a szolidaritás és a művészvezető hitele és tekintélye egészen oroszos altruizmust fejlesztett közöttük, s a Vígszínház arról is nevezetes volt, hogy ott színházi törvényszéket jóformán nem kellett tartani, mert aki nem dolgozott teljes odaadással, azt maga a társulat közösítette ki. Ilyen munkában kiegyenlítődhetik az együttes paradoxonja ; a legnagyobb egyéniség is belecsiszolódik a művészi kollektívumba, mert a maga érvényesülését is a stílusegységben ismeri fel és érzi biztosítva. Az előadás belső zeneisége, a tempók, a dinamika árnyalások, a metrikus mozzanatok, a szünet, a gyorsulás, a lefokozódás, a jelenetek értelmi és hangulati ritmusa, gondos értékelése és viszonyítása, — szóval az együttes kifejező készsége ilyen szellemben alakul és valóban, az együttes játék, a színház ősi, természetes és egyedül üdvözítő formája a vígszínházi stílust döntően határozza meg. A drámai mű egyéni törvényszerűségéből kifejlesztett stíluselemek, a plasztikus, a színház eredendő realizmusához igazodóan stilizáló beszéd, a hangsúly, a dallam, a gesztus egyszerű természetessége adja meg a vígszínházi játék dominánsait, és ad a stílusnak olyan kapacitást, amely lehetőségeivel ösztönöz és irodalmat teremt. A Vígszínház megnyitó darabját Jókai írta s a darab a sárga földig megbukott. De negyednapra megjött az Államtitkár úr, Bisson bűbájos vígjátéka, a falrengető siker és ettől fogva a Vígszínház az irodalom valóságos költőtelepe lett. A francia bohózat, mely kezdetben mintha okkupálta volna a színházat, csak arra volt jó, hogy az együttesjáték technikáját a legsímábbra kicsiszolja és hamarosan annyi időálló magyar tehetség kelt ki ennek a keltetőgépnek éltető melegében, hogy Ditrói egy százestés magyar ciklust tudott megkockáztatni. Molnár Ferenc. Szomory Dezső, Heltai Jenő, Lengyel Menyhért, Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Bíró Lajos, Haió Sándor innen indult vagy itt bontakozott ki teljesen és velük annyi más, akikből a magyar színpadi irodalom világhírű együttese összeállt. Nincs itt hely arra, hogy elmondjam a színház dicsőséges történetét s ebben azt, hogy milyen energikusan teremtette meg ez a színház a magyar színházi kultúra bensőséges kapcsolatait az egyetemes európaival, amit a Nemzeti és Népszínház nagysikerű, de izolált kezdeményezései nem tudtak megteremteni. A szuggesztív stílus tette ezt a csodát, a színház egyéni és meggyőző magatartása, az a kultúrával vezérelt dinamika, amely itthon is sok mindent felforgatott és újra rendezett, — felborította többek közt a Nemzeti Színház önmagukban degenerálódott hagyományait is. De itt nem hatott organizálóan, abból a különös, szinte fatális okból, hogy a Nemzeti nem tudott magának programot újítani, mert feladatait elvégezte a Vígszínház, midőn stílust teremtett, mely a haladásnak és a konzerválásnak egyképen eszköze, amely nem válik statikussá, mert a kísérletező tevékenység feszül benne, de nem szalad meg bolondjába, mert a stílus konzerváló tendenciája lefékezi, s amely ennélfogva pontosan a Nemzeti Színház stílusa. Csak a legnagyobb formátum, a tragikus pátosz összetevőjével kell kiegészíteni és kész az eszményi csúcsszínház, s hogy ez a képesség is megvan benne potenciálisan, azt bizonvította, mikor Jászai Mari és a Csillag Teréz nagyszerűen, illetve bájosan akadémikus formáihoz is könnyen termelt megfelelő együttest formált önmagából. A Nemzeti Színház elsorvadt hagyományai nem hajtottak új hajtásokat, egy veszendő nagy örökség kallódott tétova kísérletekben, elavult német modernizmusban, tudattalan eszmei nosztalgiákban és minden lépése a hagyománycsökevényekbe botlott. A Vígszínház pedig állja az időt és nem marad le az időben. A stílus irányt is parancsol, ösztönöz és fékez megállapodott elvek szerint. Ditróit Jób Dániel, Faludit Ben Blumenthal, illetve Roboz Imre váltotta fel és Jóbot, a produktív művészt a legvígszínházibb igazgatóvá és Robozt a valóságos vígszínházi pénzemberré hasonlították a stílus energiái. Nyomtalanul multak el a háborús évek rosszemlékű közjátékai és ma Jób. Dániel pontosan azt a Vígszínházat kapta épen és egészben vissza, amelyik azelőtt ötven évvel azzá született. Olyan ennek a stílusnak rendező ereje, mint amilyennel bír az angol külpolitika a világbirodalom életét meghatározó princípiumok erejéből, s ahogy ott lehet a külügyminiszter konzervatív vagy szocialista, de csak a birodalom politikáját csinálhatja jól vagy rosszul, úgy a Vígszínház igazgatója se csinálhat mást, mint Vígszínházat, a stílus nem engedi. Csinálhatná rosszul, s akkor az életerős szervezet kiküszöbölné magából, de Jób Dániel jól csinálja, s a Vígszínház idegen házban ma is Vígszínház, egy ép darab a szétbombázott berendezésből, egy darab Magyarország, mely a régiből megmaradt és amelynek előre meg van állapítva helye az újban. Kis diák voltam akkor és ma ötven év multán életem romiadékaiból feltápászkodva látom a Vígszínházat, s benne a teremtő magyarság perdöntő dokumentumát, látom a múltból a jövőbe ívelő új hidaknak a régiből megmaradt egyik új beépítésre kész szerkezeti elemét, látom a feltámadást, amely a Vígszínház megmaradásában is ígérkezik és nagyobb dolgok jelenlétét érzem, mint ami különben egy színház ötvenéves jubileuma. A magam megbékélt öregségét is érzem ebben a fiatalságban, az életet, mely formát keresve, mint Homunculus lebeg a vizek fölött, mely az én életem is, — látom a jobb sorsot egy egészséges színház maradandó létezésében és felköszöntöm a színházat az új ötven év és hazámat az új ezredév hajnalán. 190