Budapest, 1946. (2. évfolyam)
5. szám - BÓKA LÁSZLÓ: Az ezredéves kiállítás ötven év távlatából
BÓKA LÁSZLÓ AZ EZREDÉVES KIÁLLÍTÁS ÖTVEN ÉV TÁVLATÁBÓL NAGYAPÁM BÜSZKE ÖNTUDATTAL, apám gyermekszemének ámulatát idézve beszélt róla, de mindkettő oly frissen s annyi részletességgel, hogy szinte személyes emlékemmé vált, mintha láttam volna magam is. S most íme kisült, hogy öregebb ez az emlék, semhogy az enyém lehetne, ötven esztendős, elkopó, patinásodó emlék. Mert éppen egy fél évszázada, 1896 május elsején nyílt meg az ezredéves kiállítás. Egy ezredév emlékeit akarták a világ elé tárni, egy ezredév büszke eredményét akarták világgá dicsekedni s egy füst alatt (vagy ahogy népünk plasztikusan mondja : »egy piszokkal«) új évezred megnyitásának is szánták. Valami frenetikus, lélekzetelállító világcsodát terveztek, olyat, amibe belesápad Páris s elzöldül az irigységtől Amerika, amitől fellendül a honi ipar, ami him-hámmal megesz minden államadósságot, — talán még a király is Budára költözik s örökre odahagyja Bécset. Minden szívet hozzánk édesgető társadalmi eseménynek szánták ezt a kiállítást, feledtetőnek s újrakezdőnek, melynek során a kimosdatott s kifésült vérmocskos, verejtékes magyar évszázadok nem hiába kelletik majd magukat boldogabb népek ámuló szeme előtt. Igenis, volt valami társadalmi jellege elképzelésüknek, derűs és társasági hangulata, mint Ráth Károly szavainak a törvényhatósági bizottság ülésén. »Nekem jutott boldogító osztályrészül a rendkívüli szerencse, hogy a lefolyt ezer esztendő dicsőségét hirdethessem és a törvényhatósági bizottság élén a második ezer esztendőt reménytelt szívvel üdvözölhessem« — így szónokolt a díszközgyűlésen Ráth főpolgármester úr, ilyen nyájasan dicsérte, tessékelte az ezredéveket, ilyen »nagyon örvendtünk« és »tartjuk szerencsénknek« modorban. Mint egy vendégszerető házigazda. Több mint négy esztendeig készültek a kiállításra. A MAGYAR EZREDÉV nagyurainak magyaros módján kezdődtek a készületek : veszekedéssel és halogatással. Baross Gábor (»tudod, aki a zónát föltalálta«— mondotta róla nagyapám s gyerekfejemben sokáig kispörkölt-illatokkal párosult emléke) 1891 októberében ötszakaszos törvényjavaslatot terjesztett a Tisztelt Ház elé, melyben ezeréves nemzeti fennmaradásunk emlékezetére országos nemzeti kiállítás rendezését javallotta. Baross erőszakos ember volt, de javaslatából csak 1892-ben lett törvény, mert a honatyák között élénk helyeslői voltak ama memorandumnak, melyet még 1891 januárjában Zichy Jenő gróf nyújtott át Szapáry miniszterelnöknek s mely írásmííben nemzetközi világkiállítás rendezését javasolta. A csikágói világkiállítás délibábja játszott a nekifutott képzeletekkel : ha Amerika csekély négyszáz esztendejét világkiállítással ünnepelhette, miért szerénykedjünk mi, a mi hatszázzal több esztendős multunkkal! Még olyan atyja is akadt a honnak, ezek között a díszmagyaros, kardcsörtető nagyapák között, ki nem kis üzleti szellemre valló elmeéllel párhuzamot vont a brüsszeli világkiállítás búsás bevételei és Brüsszel függetlenségének emlékére rendezett nemzeti kiállítás gyérebb látogatottsága között. A vita persze csak elmeélesítő játék, a vihar művihar volt, a Tisztelt Ház végülis a miniszternek adott igazat. Istenem, ha nem lenne igaza, akkor talán nem is lehetne miniszter, márpedig miniszter, tehát bizonyosan igaza van. Az 1892: II. tc. kimondotta, hogy 1895-ben megrendezik az országos nemzeti kiállítást. Azon még elévődtek egy darabig, hogy a Pékerdőben, vagy a Lágymányoson legyen-e a kiállítás, de az előkészületek olyan erővel indultak meg s olyan méreteket öltöttek, hogy 1893-ban már újabb törvénycikkel egy kerek esztendővel el is halasztották a kiállítást 1896-ra. A kiállítás költségkerete a várható bevételekkel együtt hatmillió forint körül járt, tehát az eszme financiális vonatkozásban is megdobogtatta a szíve-169