Budapest, 1946. (2. évfolyam)

4. szám - FÜSI JÓZSEF: Lágymányos

FL)SI JÓZSEF LÁGYMÁNYOS í. Réges-régen, — öt évvel ezelőtt — még milyen nehéz s elandalítóan regényes ábrándozás volt a város múltját kutatni! Kiszikkadt, vagy gyöngéden dohos illatú könyveket bújtunk és apró kis papírszeletkékre felírtunk egy-egy ódonízű mondatot. Aztán egyszercsak mégis elkövetkezett a nagy cezúra, a nagy hiátus, amelynél a buzgón folyó verssor nemcsakhogy lélegzete-fogytán elcsöndesedik egy keveset, de hördül is és átlőtt tüdejéből habzó vért hány. Az ostrom mindennél világosabb és vaskosabb választójelet tett a város történelmébe, amelynek árnyékán elenyésznek a volt és leendő fejlődés apró ugrásai : ezentúl így beszélhetünk csak : az ostrom előtt így volt, az ostrom után történt. . . Ez a kép még a »múltból«, az ostromelőtti időkből való. Akkoriban bebolyongtam a várost, minden részét, kerületét külön felmértem és parcelláztam, de az újságíró friss ceruzajegyzeteit régi könyvek nehézkes és komoly bájú mondataival kevertem el, szóval költői munkát végeztem, s hogy ezt külön is bebizonyítsam : minden városrész elé egy csinos kis szonettet illesztettem. Legutolsónak Lágymányost hagytam (ahol legtöbbet éltem itt Budapesten), mint aki fél, hogy ha felkészülten is, de éretlenül nyúl hozzá múltja olyan darabjához, amelyet ifjú éveinek szemérmesen rejtegetett romantikája tart össze, s megbolygatni annyi, mint végleg lemondani róla. De ma már, hogy városunk szépsége úgy meg van tépázva, I s tokovi ts Kálmán rajzaival a jelen szinte a horror vacui iszonyatával lopakodik át a közelmúltba, s mint épen maradt vészátjáró végén, rajta keresztül a messzibb múltba is megjártatja tekintetét : megkeresi azokat az ősöket, akik elsőnek plántálták el ide az életet, az elpusztíthatatlan öncsalás, a mindig diadalmas jövő reményében. 2. Az első komoly zaj, ami a hajnal dermedt, opál-kék csöndjét felveri, a tejeskocsik hosszú sora, amint öt és hat óra közt végigdöcög a széles bazalt köveken Kelenföld felöl összeverődő kannákban viszi a tejet Pest gyomrának, amely éppen most veti ki magából az utolsó korhelyeket. Hiába, hajnalig korhelykedni csak Pesten lehet, ahol a ferencvárosi kiskocsmák némelyike »kávézó« jelzésű elmosódott cégére alatt a rossz teába vagy pótkávéba kétszerannyi rumot ád »frissítőnek« . . . De már a Hadik-laktanya körül eléri a meghasadó hajnal fénye a későn hazabaktatókat s mielőtt besurrannának a sepergető házmesterek mögött, tarkón csapja őket gyöngyös harmatával. A Sziget sarkából szakad fel a reggeli fény s óriási aranyhálóját Budapestre teríti, s egy pillanat alatt kiemeli az álom kusza és moszatos hinárából. Látni, amint a Kamaraerdő tájékán hosszú csíkokban szakadozik fel a könnyű, nyári köd és a gyárkémények friss füstje lenge léghajókat küld fel helyette, s alattuk felvisítanak a szirénák, búgnak a gyári kürtök. . . A Csepelszigeten túl még bukolikus a táj : a köd mozgásában megelevenednek a bokrok, levetik szennyesszürke hálóingüket s kinyújtózkodnak a napfényben. Verseghy Ferenc, száz évvel ezelőtt, még az egész Pestet ilyennek látta ablakából, nyilván Ovidius modorában : Szívemelő jelenést látok kezdődni az égen: Szinte mikint nyáron a napnak déli hevétül Szétszakad a felhő, s foszlékai szerterepülvén A tűzzsengének magosabb honnyába enyésznek : Úgy tűnik a csillagsereg is, mikor a nap az égre A kelet öbleiből kitekint ; halványodik a hold, A kiderült kékség boltján szétterjed az égnek, S a nagy természet pözsögő életre felujjul. Élni siet minden! Csűdül a szőke Dunának Mellyeibül a sík színe felé a fürge halaknak Népe, hol, a napnak fényét örvendve köszöntvén A víznek tetején lebegő bogarakra rohannak. A komor erdőknek dallos zselléri az első Napsugárt gallytornyaikon bekacsongani látván Tollaikat rázzák, s orrokkal rendbesimítván Szárnyaikat, kiki módgya szerént, dalolásra fakadnak . . . Száz évvel ezelőtt a komor erdőknek tollas zselléri fakadtak dalolásra, kiki módgya szerént, — ma már csak a gyári kürtök rezzentgetik zselléreiket a serény munkára! 147